„Szondiról előbb hallottam, mint Kádár Jánosról.”
Róka Szabolcs, 2021 (© fotó: Török Máté)
Földrajz-biológia szakos középiskolai tanár, Tinódi-lant díjas magyar énekmondó, drámapedagógus, népzenész, a Természetvédelem Nagykövete.
Török Máté: – Nagyon örülök, hogy kicsit hosszabban tudunk most beszélgetni. Elsőként, ha azt kérdezem, hogyan összegeznéd az eddigi utadat, mit mondanál?
Róka Szabolcs: – Az ars poeticám alapvetően az a Weöres Sándor epigramma, ami úgy szól, hogy „Énekemet ne keresd: csizmám talpára jegyeztem, / Bécs, Buda, Brassó közt őrzi az úti homok.”
T. M.: – Az Igric című epigramma hasonlatával élve, az úti homok ma már sok ezer kilométeren keresztül őrzi az énekedet, de hogy talált meg a zene gyerekként? Úgy tudom, hogy az oboa volt az első hangszer, amin tanultál, de mióta ismerlek, sosem láttam a kezedben.
R. Sz.: – Nem is fogod. Mikor elkezdtem a zeneiskolát Balassagyarmaton, ahol születtem, csak az oboa szakon volt szabad hely. Tehetségesnek tartottak, de utáltam, s ma is azt gondolom, hogy egy hatéves gyerek ne kezdjen ezzel a hangszerrel. Nagy csalódás volt, bár a tanáromat, Palánki Éva nénit nagyon szerettem.
T. M.: – Mikor jöttél rá arra, hogy mégis jó zenélni?
R. Sz.: – Kamarazenélés alatt világosodtam meg. Megértettem, hogy nem mindegy, hogy f-et vagy fiszt játszok az oboán, s bár kottát olvasni lusta voltam, de hallottam… Végül hetedikes koromban abbahagytam.
T. M.: – S utána jött a gitár?
R. Sz.: – Igen, megvettem az első gitáromat, de azt sem kedveltem meg igazán. Ebben az időszakban költöztünk Budapestre, ahol nem sokkal később meghalt az édesanyám… Apámmal és a húgommal maradtunk.
T. M.: – Ez nehéz időszak lehetett.
R. Sz.: – Nagyon szép gyerekkorom volt édesanyám haláláig. Bár apám Budapesten dolgozott, édesanyám Balassagyarmaton volt vezető védőnő, így a családi fészek ott volt. Rajtuk kívül volt még négy nagymamám is. Persze kérdezhetnéd, hogyan lehetett, de tényleg. Volt két vér szerinti, a Róka és a Szabó. Édesanyám szerelemgyerek volt, akit magához vett az orvos nagyapám, így az ő felesége lett a harmadik (mostoha)nagymamám, akit nagyon-nagyon szerettem, s az ő szolgálójuk volt a „negyedik”, akit szintén.
T. M.: – Az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziumába jártál középiskolába. Zenéltél azokban az években?
R. Sz.: – Zenéltem, de nem volt jellemző. Viszont a Radnótinak köszönhetem, hogy a túrázást és a gyaloglást megszerettem. Az egyik kirándulás után volt az első koncertélményem is, amikor egy megivott sör után Varga Péter, Petya barátom elkezdett egy blues-t játszani gitáron, amihez csatlakoztam egy fésűvel, sztaniolpapírral a tetején, aminek a hallattán átjöttek a többi szobából is, hogy hallgassák.
T. M.: – Volt olyan tanárod, akire felnéztél?
R. Sz.: – Igen, a földrajztanáromat, Simon Bálintot szerettem, de sajnos elhanyagoltam a tanulást, s nagyon nem vagyok büszke az érettségimre se. Ha lehetne, újra megcsinálnám, s nem a jegyért, hanem azért, hogy a magyar érettségim, a történelem érettségim igazán jól sikerüljön és lássák a tanáraim, hogy erre is képes vagyok. Lehet, hogy azért is tanítok, hogy ezzel is korrigáljam az akkori hozzáállásomat a tanuláshoz.
T. M.: – Az érettségi után rögtön jött a főiskola?
R. Sz.: – Nem, bár felvételiztem…, de nem voltam felkészült. Ezek után 1986-ban bevonultam katonának (Szerk.: kötelező sorkatonai szolgálat). Először Adyligetre, onnan Nagykanizsára, majd Siklósra vittek határőrizeti kiképzésre, s végül Dedeskecskésen kötöttem ki, Zala megyében.
Ott nagyot változott velem a világ, mert rájöttem, hogy bár sajnálhatom és sajnáltathatom magamat azért, hogy anyám meghalt, de itt ez senkit nem érdekel. Ott találtam meg újra magamat öt év önsajnálat után.
Megerősödtem, s újra felvételiztem és akkor már fel is vettek biológia-földrajz tanári szakra az akkori, egri székhelyű Ho Si Minh Tanárképző Főiskolára, aminek a tanári kihelyezett tagozata Budapesten volt. Ebből lett később az ELTE Tanárképző Főiskolai Kara, ahol 1993-ban szereztem általános iskolai tanári diplomát. Bár sokáig biológus szerettem volna lenni, mégis tanár maradtam, ráadásul tanári ráhatások miatt drámapedagógia és cigány speciálkollégiumra mentem, majd később elvégeztem a Janus Pannonius Tudományegyetem biológia tanári szakát is.
Róka Szabolcs, 2023 (© fotó: Török Máté)
T. M.: – Mikor és hogyan kerültél az Óbudai Népzenei Iskolába, ami akkor még egy állami zeneiskola volt?
R. Sz.: – Huszonévesként, már a főiskolai évek alatt. A drámapedagógia tanárom elvitt minket az egyik Visegrádi Nemzetközi Palotajátékokra és ott találkoztam egy kócos sráccal, Sudár Balázzsal, aki, mint később kiderült, kobzon játszott, s igaz jó barátom lett. Kölcsönkértem tőle akkor azt a hangszert, megpengettem, s rögtön tudtam, hogy nekem ezen kell megtanulnom játszani. Nem tudom megmagyarázni azt az érzést, de jó volt.
T. M.: – És hogy kezdtél megtanulni rajta?
R. Sz.: – Megkérdeztem Balázst, hol és kitől lehet ilyet tanulni. Ezek után elmenten az Óbudai Népzenei Iskolába, amit akkor még Mókus utcai Zeneiskola népzenei tagozatának hívtak. T.M.: - Bekopogtál, hogy itt vagyok, tanulni szeretnék?R.Sz.: - Bemutatkoztam, elmondtam, hogy kobzolni szeretnék, majd elirányítottak Kobzos Kiss Tamáshoz. Elsőre azt mondta, nincs sajnos több szabad helye, de amikor meghallotta a nevem, Róka Szabolcs, azt hitte, csángó vagyok, s mégis lett egy... Mire kiderült, hogy palóc vagyok, már késő volt…
T. M.: – Az 1980-as évek végén jártál ebbe az iskolába, amikor többek között Csörsz Rumen István, Buda Ádám, Nyitrai Péter, Sudár Balázs. Nem sokkal később nevet is váltott az intézmény, s önálló iskola lett. Érdekes időszak lehetett.
R. Sz.: – Ez egy nagyon jó közösség volt. Péntek délutánonként, órákon kívül is nagyon sokat játszottunk és voltunk együtt.
Az Óbudai Népzenei Iskola koboz tanszaka egy csoportos órán (ujgur vendégek, Nyitrai Péter, Pálfai Márton, Sudár Balázs, Sudár Gergely, Szilágyi Dániel, 1989 k.)
Fotó: ismeretlen - közlés: Dúdulj verset - Kobzos Kiss Tamás emlékezete c. könyv
Magyar Hangszermíves Céh, 2018
T. M.: – Ebben az iskolában lehetett végezni?
R. Sz.: – Én nem emlékszem arra, hogy végeztem volna, de azt tudom, hogy amikor megkaptam a Tinódi Lant-díjat 2011-ben (Szerk.: A régi magyar énekelt vers előadásában legkiválóbb énekes előadók kitüntetésére alapította a Magyar Régizenei Társaság (MRZT), Molnár Pál újságíró javaslatára. A díj tárgya egy nagy értékű koboz, amit összesen 13 alkalommal adtak oda.), akkor Tamás (Szerk.: Kobzos Kiss Tamás) elhozta a bizonyítványomat lezárva.
T. M.: – Abban az időben Szászrégenben készült kobzok voltak elérhetőek Magyarországon, s emlékszem, hogy a 2000-es években olyan hangszered volt, aminek a fedlapja ki is lyukadt a sok muzsikálástól.
R. Sz.: – Igen, az is itt lóg mellettünk, bár ki lett már cserélve azóta a fedlapja. Az érdekessége, hogy ez az egykori iskolai hangszerem, aminek a fejére rá is van írva az 5-ös szám, ami azt jelenti, hogy ez volt az 5-ös számú zeneiskolai hangszer.
T. M.: – Hogy került végül hozzád?
R. Sz.: – Szerettem volna, hogy az enyém legyen, s adtam cserébe egy másik, nagyon szép kobozt.
T. M.: – Az első zenekar, amiben játszottál, a Tatros volt az 1990-es évek közepétől, ahol közel tíz évet muzsikáltál. Hogy keveredtél közéjük?
R. Sz.: – A csángó és gyimesi zenét már korábban megkedveltem. A középiskolai irodalomtanárom, Jobbágy Károlyné is beszélt már nekünk a csángókról, s mikor elmentem egy moldvai táncházba a Marczibányi téri Művelődési Központba, a Tatros játszott. Utána évekig jártam oda táncolni, s egy idő után be is szállhattam kobzolni Horváth Gyula mellé, majd valahogy az együttes tagja lettem. Befogadtak, de szigorú szabályok voltak. Például nem énekelhettem, mindenkinek meghatározott szerepe volt. Az együtt töltött időt egyszerűnek nem nevezném, de nagyon jó is volt.
T. M.: – A Tatrosban sok muzsikus megfordult. Az 1997-ben megjelent Élő zene című lemezen te voltál már a kobzos. Milyen együttesekben játszottál még?
R. Sz.: – Viszonylag sok együttessel muzsikálhattam. A Tatros után jött a Lopótök Színtársulat, amit Boka Gábor vezetett, s velük például minden évben ott voltunk a Szárnyas Sárkány Fesztiválon Nyírbátorban, majd ebből a csapatból alakult egy külön zenekar, ami miatt kirúgtak minket a Lopótökből, s évekkel később ebből alakult a Yava formáció, amibe én 2002-be léptem be. Ez kicsit más volt, mint a többi. Itt volt, hogy punk zenét játszottunk, családon belüli erőszakról, háborúról beszéltünk. Olyan énekeket készítettünk, amik talán megoldást nyújtanak a depresszióra.
Játszottam a török zenét játszó Arasindába is, aminek Nyitrai Péter a vezetője, s aki iskolatársam volt korábban az Óbudai Népzenei Iskolában. Ott a koboz mellett énekeltem, saz-on és oud-on is játszottam. De muzsikáltam a Somos, illetve a Fanfara Complexa együttesekben is, akikkel például 2023 októberében rögzítettük a legutolsó lemezünket.
T. M.: – Kátai Zolival is sokat jártad az országot kettesben? Vele hogy találkoztál?
R. Sz.: – Mikor a Mákvirág nevű együttesből kirúgták, meghívtak helyette egy angliai turnéra játszani. Ott annyit szidták, hogy elkezdett érdekelni, ki is ő.
Az egyik Szárnyas Sárkány Fesztiválon találkoztunk először személyesen, ahol a kobzáját kölcsön is adta, bár játszani nem nagyon tudtam rajta, mert másra volt hangolva.
Másnap reggel tíz óra környékén valamelyik kocsmában kobzával Edda Műveket és Korált énekeltem és az volt az érzésem, hogy figyelnek. Mikor körülnéztem, láttam, hogy Zoli ott áll az ajtóban, tépdesi a bajuszát és bagózik, majd odajött, s azt mondta, „te tényleg énekmondó vagy.”
Zoli fontos volt az életemben. Nagyon nehéz ember, de erős és meghatározó volt a személyisége. Ha körülnézel, csak az ő képe van kirakva.
T. M.: – A többféle zenei megnyilvánulásaidban mi a közös? Mi köti össze őket?
R. Sz.: – Mind egy tőről fakad. Alapvetően engem a középkor és a kora reneszánsz érdekelt. E tekintetben akár azt is mondhatjuk, hogy a commedia dell'arte, azaz a művészi komédia.
Hetven kilométerre születtem Zólyom várától, ahol Balassi Bálint született, s Szondiról előbb hallottam, mint Kádár Jánosról. A váron látható vörös csillagról is azt hittem a rendszerváltás előtt, hogy azt a Balassi-címerben található csillag miatt tették oda. Valahogy én ezt kaptam otthonról…
T. M.: – Sudár Balázs nemrég tartott egy előadást arról, hogy voltak-e énekmondók az Árpád-korban. Kiderült, hogy nem igazán tudjuk, de nagy valószínűséggel lehettek. Te hogy fogalmaznád meg, ki az énekmondó?
R. Sz.: – A történeti énekeket hitelesen előadni tudó ember.
T. M.: – És mit üzensz azoknak, akik ezzel szeretnének foglalkozni?
R. Sz.: – Elsőre azt, hogy ne csinálják. Persze ez részben csak vicc. Túl sok az információ a világban és közben rengeteg dolog elveszik. Azt üzenem, hogy énekeljenek magyarul! Vagy legalább is európai nyelven, mondjuk franciául, olaszul vagy lengyelül.De ne énekeljenek angolul, ha lehet.
T. M.: – Jól beszélsz olaszul, már 1991-ben is egy évet éltél Rómában, mielőtt lediplomáztál az ELTE-n, s 2019-ben a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaként Bolognában és Firenzében voltál Olaszországban. De sokat utaztál Franciaországba is. Van hasonló énekmondói hagyomány arrafele?
R. Sz.: – Például Fabrizio De André (Szerk.: Olasz költő és énekes-dalszerző 1940-1999) nagyon hasonlóan mondott éneket, mint Cseh Tamás, de ha meghallgatjuk mondjuk Angelo Branduardit (Szerk.: Angelo Branduardi olasz népi énekes, dalszövegíró és hegedűművész 1950-), ott is sok a hasonlóság a mi énekmondói gyakorlatunkkal. Az elképesztően gazdag olasz kultúrából szemezgetnek, azokat megújítva, modernizálva. De Olaszországban azt tapasztaltam, hogy ha nem is könnyen, de a régizenészek is megélnek a zenélésből.
T. M.: – Az ösztöndíjas időszakod belenyúlt a Covidos időszakba. Mit csináltál ott?
R. Sz.: – A bolognai magyar iskolába tanítottam leginkább, de voltak egyéb feladataim is. Például Ady-megemlékezést szerveztünk, ahol rácsodálkoztam arra, hogy Ady szövegei milyen gyönyörűen szólnak olaszul.
T. M.: – A 2000-es évektől, mint mesemondó is színpadra léptél. Ez a fajta közlési forma nálad honnan érkezett?
R. Sz.: – Egy igazi Mikszáthos vagy Madáchos, anekdotázós család vagyunk. Hál’ Istennek a mai napig így van, s Bálint fiam és Bori lányom is örökölte ezt, de Orsiról még nem derült ki. Így adott volt, hogy ezt is valamiképp a színpadra is felvigyem.
T. M.: – Volt öt év, amikor abbahagytad a tanítást és zenéltél. Hol kezdted a tanári pályafutásod?
R. Sz.: – A Jókai Mór Általános Iskolában kezdtem tanárként rögtön a főiskola elvégzése után, 1993-ban, majd 1994-től a Szent-Györgyi Albert Általános Iskola és Gimnáziumban folytattam, utána a Ferencvárosi Felnőtt és Ifjúsági Gimnáziumban tanítottam évekig. Ott kérdezte meg tőlem Ritók Judit kolléganőm, hogy nincs-e kedvem betanítani egy keresztény gimnáziumba, mert az ottani gyerekek már két földrajz-tanárt is „megettek” egy év alatt. Volt kedvem, s így kerültem a Sylvester János Református Gimnáziumba, ahol ma is tanítok.
T. M.: – Miért tartottál szünetet?
R. Sz.: – Bibó István igazgató úr 1999-ben megkért, hogy vállaljak el egy osztályt egy évre, ahol előző évben 61 bukás jutott 29 főre. Abban az évben született meg Bálint fiúnk, de elvállaltam, s végül két évig vittem ezt a botrányosan fantasztikus osztályt. Színre vitettem velük Ilosvai Selymes Péter Toldi Miklós históriáját, amivel nívódíjat nyertünk, ötnapos kirándulásokat szerveztem, s a 61 bukásból a végére 7 maradt. Nagyon sokat beletettem, de úgy éreztem, hogy az osztály ezt nem értékelte, s nem tudtam folytatni. 2002-ben elmentem, s öt évig nem tanítottam.
T. M.: – Utólag jó döntésnek bizonyult?
R. Sz.: – Mindenképp. Nagyon kellett ez a szünet, s hálás vagyok, hogy megtehettem. Ellenkező esetben nem ilyen lenne a viszonyom a feleségemmel, a fiammal, az unokámmal, s nem születik meg Orsi lányunk se.
T. M.: – Miért mentél vissza mégis tanítani?
R. Sz.: – Mert ritkán van olyan, hogy Bibó István felhív valakit azzal, hogy menjen vissza. Jól esett és jókor is jött, mert a családi költségvetésnek is jót tett a rendszeres havi jövedelem még akkor is, ha ez nem volt túl sok.
T. M.: – Említetted korábban, hogy meghatározó volt, amikor először kezedbe került a koboz, s érezted, hogy ez a te hangszered. Szoktál erről beszélni a tanítványaiddal? Szoktál hangszert vinni a biológia vagy a földrajz óráidra?
R. Sz.: – Már nem szoktam, de korábban igen. Volt, hogy kalimbáztam nekik, s arra kértem őket, csukják be a szemüket, s mondják meg, hova „utaztak” a képzeletükben. De volt, hogy megmutattam, hogyan lehet doromb-énekelni, amikor a hangképzésről esett szó. S különböző dalokat is sokszor használtam a tanítások alkalmával is, mert azt tapasztaltam, általuk sok mindent el tudnak képzelni a fiatalok.
Erre egy példa:
„Nem messze van ide Kismargita,
Körös-körül folyja azt a Tisza,
Közepibe vagy egy híres csárda,
Abba mulat egy betyár magába.”
Nagyon sokat beszélgetek velük olyan dolgokról is, ami nem közvetlenül a tananyag része. Egy időben azt gondoltam, hogy a tudás a legfontosabb, de ma azt hiszem, hogy az érzelmek és az érzések, s azok megismerése a legfontosabbak. A módszertanom nem biztos, hogy a megszokott, például amikor a tizedikben tanítjuk az anatómiát, s a szexualitást, azt is el szoktam mondani, hogy mielőtt valaki azon gondolkozik, hogy házasságot tudna-e kötni a másikkal, akkor vigye el kisgyerekek közé, s három perc alatt el fogja tudni dönteni.
T. M.: – A hit hol helyezkedik el az életedben?
R. Sz.: – A mindennapjaimban. Most januárban azt gondoltam, hogy meghalok, de túléltem és nagyon hálás vagyok érte, bár még a megoldás várat magára. Ez az agydaganat egy érdekes bezáródást, nagyon erős leépülést, majd egy újrakezdést okozott.
T. M.: – A betegséged előtt nagyon fitt életmódot folytattál.
R. Sz.: – Igen, nagyon tudatosan figyeltem a testi fittségemre. Karatéztam, minden nap tornáztam, órák előtt sokszor negyven fekvőtámaszt csináltam, mindig mindenhova egy órával előbb érkeztem.
T. M.: – Mit tartasz hivatásodnak?
R. Sz.: – Sok minőségem van, de leginkább a tanárságomat érzem feladatomnak, ami nem csak az iskolai tananyag átadását jelenti, hanem a múlt átadását a jövőnek. Ezért tanítok, ezért zenélek, mesélek, mondok éneket és igyekszem hiteles maradni a tanítványaim, és gyermekeim előtt.
T. M.: – Az elmúlt évben felvettél egy szólólemezt, amely hamarosan napvilágot lát Csörsz Rumen István kiadásában. Milyen dalokat rögzítettél?
R. Sz.: – Azok az énekek szerepelnek rajta, amelyeket mindenképp át szeretnék menteni a jövő számára.
Róka Szabolcs a szólólemez felvételén az Oposszum Hangstúdióban, 2023 (© fotó: Török Máté)
T. M.: – Milyen érzés a fiaddal muzsikálni?
R. Sz.: – Nagyon jó érzés és öröm!
Róka Bálint és Róka Szabolcs, 2021 (© fotó: Török Máté)
T. M.: – Amikor Kátai Zoli beteg volt, sokszor jártál be hozzá a kórházba is. Anditól, Kátai Zoli párjától tudom, hogy amikor megtudta, hogy neked is daganatod van, elsírta magát. Abban az időszakban írtad a Kórházi balladát azokból az élményekből, amit Zolival éltél meg. A saját betegségedet hogyan éled meg? Szerinted összefügghet a gyerekként átélt traumával, amit édesanyád elvesztése okozott?
R. Sz.: – Igen, mindenképp. Amikor 2015-ben kiderült, hogy vastagbéldaganatom van, pár nappal később meg is műtöttek. A műtét utáni harmadik napra már nem kértem fájdalomcsillapítót, és egy furcsa álmom volt, melyben két nő odajött az ágyamhoz. Az egyikük narancssárga, a másik bordóba hajló mély lila színű csadorban volt. Mikor az utóbbi szemébe néztem, az anyám nézett vissza rám...
Zoli azt mondta, amikor kiderült a betegségem, hogy énekeljek sokat. Ez a tüdőrákom idején nem volt egyszerű, de egy idő után mégis ment. Viszont ez az agydaganat egy teljesen más dolog…, ezt nem is igazán tudom hova tenni…
Lehet, hogy végül valami rendes munkát kell találnom, s például mobiltelefonokkal fogok kereskedni… 😊, bár a digitális világ a Covid-időszakig egyáltalán nem volt része az életemnek.
T. M.: – Van, amit másképp csinálnál, ha visszatekintesz az eddigi utadra?
R. Sz.: – Nagyon más terveim voltak, de hálás vagyok mindenért. Hálás vagyok a nehézségekért is. Választóvízhez kerültem. Ha van időm, úgy gondolom, meg fogom tudni oldani. Nagyon szép életem volt eddig, s remélem kegyes az Isten.
T. M.: – Köszönöm a beszélgetést! Isten segítse utadat!
(A beszélgetés ideje: 2024. április 15. / helye: Budapest / Köszönöm a szöveg lektorálását Róka Enikőnek, Róka Szabolcsnak és Csörsz Rumen Istvánnak!)
Comments