„Pótolhatatlan lett volna, ha a népzenét nem ismerem.”
Kobzos Kiss Tamás, 2015 (© fotó: Török Máté)
Kobzos Kiss Tamás (1950–2015) Liszt- és Kossuth-díjas énekmondó, zenetanár, nemzetközi hírű régizenész és népzenész szólista, az Óbudai Népzenei Iskola igazgatója volt.
Utolsó nagyobb interjúja az Énekmondó című dokumentumfilmben látható (beszélgetőtárs: Sebő Ferenc, rendező: Szomjas György, operatőr: Dénes Zoltán). A mostani, szerkesztett változathoz felhasználhattuk a film teljes nyersanyagát, köszönet érte az alkotóknak.
Közreadja Csörsz Rumen István és Török Máté, 2023
– Mesélj a kezdetekről, a családodról! Melyek voltak az első zenei élményeid?
– Debrecenben születtem pedagógus szülők gyermekeként, református családba. Szüleim magyar–történelem szakos tanárok voltak: édesapám, Kiss Tamás (1912–2003) költő, író, édesanyám Kolozsy Lilla. Nagyon boldog gyerekkorom volt. Viszonylag hamar vonzott már az a zsoltáros világ, ami a 16. századot meghatározta, az 1980-as években Szigetmonostoron még kántorkodtam is.
Csokonai Vitéz Mihály nálunk szinte családtag volt, a falon ott függött a kis miniatűr képe. Az első megzenésített versem is apám egyik Csokonai-verse lett (Csokonai piramisa), gitárral. Mindig úgy éreztem, hogy Csokonai itt jár közöttünk. Olyan, mint Balassi: megértjük és megszeretjük, mert egyszerűen időtlen. Nemrégen készült is egy Csokonai-lemezünk a Hangzó Helikon sorozatban tanítványom, Csörsz Rumen István együttesével, a Musica Historicával.
Az eredeti népzene már a gimnázium alatt megérintett, bár sokan elmondhatjuk a generációnkból, hogy el voltunk tőle zárva. Az iskolában szó sem volt arról, hogy lennének olyan hangszerek, mint tekerő vagy duda. Az erdélyi vonószenét egy Hungaroton lemezről hallottam először.
Török Erzsi nagyon fontos volt számomra, a szüleim személyesen is ismerték, a lemezét sokat hallgattuk. Emlékszem, a katonaság alatt hallottam egy Édes Gergelem-feldolgozást tőle, s akkor azt mondtam: nahát, így is lehet? Ő egy színésznő, operaénekesnő, és mégis meg tudja közelíteni a népdalt? Csak később tudtam meg, hogy Kolozsváron nőtt föl, és nyilván a széki lányok énekét is hallgatta.
Kobzos Kiss Tamás a Musica Historica együttessel a Csíkszeredai Régizene Fesztiválon, 2010 (Kasza Roland, Sudár Balázs, Csörsz Rumen István, Kobzos Kiss Tamás, Palócz Réka,
Széplaki Zoltán, Tövisházi Zsófia, Farkas Zoltán)
Fotó: Dimén Csaba - közlés: Dúdulj verset - Kobzos Kiss Tamás emlékezete c. könyv
Magyar Hangszermíves Céh, 2018
– Zenei pályára készültél?
– Szinte az égből jött a zenei érdeklődésem, nem készültem ilyen pályára. Az amerikai népzenével kezdődött minden, gitárral. Pete Seegernek (amerikai folk-énekes, 1919–2014) még levelet is írtam. Épp katona voltam, amikor válaszként küldött Amerikából egy pár kottát.
Amikor később a Délibáb együttesben muzsikáltam, Joób Árpád (népzenekutató, főiskolai tanár, 1946–2016) vezetésével, én voltam az egyetlen nem képzett zenész. A többiek mind főiskolát végeztek, s elég nagy kínnal tudtak csak ráhangolódni a népzenére, mert őket nem erre tanították. Én viszont kifejezetten ezt a hangzást élveztem, a dúr terces kíséretet és a hegedű fantasztikus játékát, amit egy képzett zenész esetleg hamisnak hall. Ez egy olyan erő volt, amiről bármelyik akkori táncházas, aki vitte valamire, be tud számolni. Minket szinte kényszerített, hogy ezt kell csinálnunk. Sőt, hittük, hogy ezt tanítani is kell. Nagyon boldog vagyok, hogy ez sikerült.
Martin György (néptánckutató, 1932–1983) mondta, hogy „öncélú tudományra” van szükség. Ez a kulcsa az egésznek. Nem akartunk vele rögtön szerepelni, koreográfiát csinálni, hanem el akartuk sajátítani a hallottakat, látottakat. Martin nélkül nem nagyon lett volna ez a táncházmozgalom. Bárkit, aki becsöngetett hozzá, ellátta tanácsokkal, és szinte elvárta, hogy ha Erdélybe megyünk, vigyünk egy levelet Kallósnak (Kallós Zoltán népzenekutató, 1926–2018), hozzunk tőle levelet, s olyan vidékekre menjünk, ahol más még nem gyűjtött.
Ne hagyjuk ki a patriotizmust sem. Itt Domokos Pál Pétert (történész, népzenekutató, 1901–1992) és Lükő Gábort (néprajz- és népzenekutató, 1909–2001) kell megemlítenem. Domokos Pál Péterrel egy évig egy házban éltünk, ami nagy szerencse volt. Nem zavartuk sokszor, de mindig oda lehetett menni hozzá beszélgetni, és ilyenkor nagy hévvel előadta, hogy mi a mi feladatunk. Meg is hívtuk táncházakba, lenyűgöző volt. Az Egyetemi Színpadon egyszer körülbelül négy órát beszélt, és még csak Szent Lászlónál és a kunoknál tartott… Szájtátva hallgatta mindenki, nem számított az idő. Olyan hosszú estek voltak, ami most elképzelhetetlen.
S miért épp ránk ragadt ez a népi kultúra? Egyrészt nyilván élveztük ezt a zenét, máskülönben nem nagyon lehetett volna ránk erőltetni. Másrészt pedig a feladatot is élveztük. Nem véletlen, hogy „szakmán kívüliek”, mérnökök, természettudósok lettünk a népzene újra felfedezői. Kodály szerint betegségtünet, hogy az öregasszonyok őrizték meg a régi énekeket, a régi zenét. Valójában éppúgy betegségtünet az is, hogy ezt nekünk kellett csinálni.
Kobzos Kiss Tamás egy kolozsvári hirdetőoszlopnál, 1975
Fotó: ismeretlen - közlés: Dúdulj verset - Kobzos Kiss Tamás emlékezete c. könyv
Magyar Hangszermíves Céh, 2018
– Sikerült összhangba hozni a szakmádat és a zenélést? Melyek voltak az első hangszereid?
– Kutató vegyészként végeztem. Most már én is furcsállom, de mindig a természettudományok érdekeltek. Talán azért, mert apám-anyám bölcsész volt, és kicsit mindig szerettem szembe menni a dolgokkal. Egyébként a későbbiekben édesapám féltett ettől a művész pályától, mert úgy gondolta, ha egyszer elszántam magam, hogy természettudományos pályára lépek, akkor most miért pilinckázok én különböző hangszereken? Sokáig nem tetszett neki, még felnőtt koromban is voltak ebből vitáink. Fiamnak, hangszereihez című verse (1978) jelentette, hogy megbocsátott és útra engedett. Apám talán egy idő után már úgy érezhette, folytatom az ő munkáját, főleg Csokonai kapcsán. Később egy tucat versét megzenésítettem, és megjelent egy szerelmes lemezem, amelyen 20. századi versek vannak (Boldog vizeken, 2010).
Az egyetemen gitáros vegyésznek hívtak, s többet forgolódtam a bölcsészek körében, mint a saját évfolyamtársaim között. Ekkoriban magunknak csináltuk a kultúrát. Meghívtuk Latinovitsot, a Kalákát, a Sebő együttest, s magunk döntöttünk erről. Benne voltam a Színjátszó Egyletben és a Délibáb népzenei együttesben. Úgy volt, hogy bevesznek egy beatzenekarba is, de végül sajnos a rock and roll nem ment nekem annyira. Az 1972-es, 1973-as esztendő fordulatot hozott.
Az egyetem alatt, a táncházmozgalom kezdetén Sebő Ferenc, Halmos Béla, Tolcsvayék és az Illés együttes munkája vitt rá engem erre az útra. Egy szegedi barátom, Tátray Barna segítségével, aki Nagyváradon nőtt föl, s jól tudott románul, 1972 telén meghívtuk Kallós Zoltánt. Óriási érdeklődés volt. A sarokban álldogált egy férfi. Nem vette le a bőrkabátját, ami egy kicsit gyanús volt, de később kiderült, hogy a feketelaki pap fia volt. Megkönnyebbültünk…
A gitár mellett más hangszereim is voltak. Tuka Zsiga bácsi (kisújszállási hangszerkészítő) készített nekem például citerát, ami a mai napig megvan. Ezt a hangszert már akkor használtam, amikor Rácz Tónival, a Citera „fedőnevű” zenésszel (Rácz Antal, 1952–2016, a Gereben együttes alapítója) elkezdtünk együtt zenélni, improvizálni. Kitaláltuk a „világzenét”.
Amikor bevonultam katonának, már három hangszerrel zenéltem: blockflötével, citerával meg a gitárral. Elég korán felfigyeltem arra, hogy a gitárt is át lehetne hangolni lantba, s később a versmegzenésítéseimet zömmel ilyen lanthangolásban írtam.
A kobozzal 1973-ban találkoztam először, addig csak egy legenda volt számomra. A Délibáb együttes vezetője, Joób Árpád hozott egyet Erdélyből, Szászrégenből, s nekem két nap múlva játszanom kellett rajta, mert akkor volt a Könyvhét megnyitója. Hamarosan fontos hangszeremmé vált a koboz, és 1977-ben a Kecskeméti Népzenei Találkozón, ahol minden évben ott voltam, Buda Ferenc így mutatott be a színpadon, hogy „Kobzos Kiss Tamás következik”. Én ennek nem tulajdonítottam jelentőséget, de egy áldott népművelő, Font Sarolta innentől így címzett nekem leveleket, és Kecskeméten elterjedt, hogy én Kobzos Kiss Tamás vagyok. Aztán máshol is elterjedt, és így rám ragadt ez a név.
A tekerő szintén nagyon izgatott. Igen drága volt, úgyhogy egy darabig én csak a külföldi barátaimnak rendeltem meg és vittem le őket Bársony Mihály bácsihoz (Bársony Mihály, 1915–1989, tiszaalpári zenész, az utolsó magyar tekerőkészítő), ahol rendelhettek maguknak. Tíz év múlva, 1984-ben aztán nekem is lett hangszerem tőle, addig egy kölcsönhangszeren játszottam.
Lassan bontakozott ki a jövőm. 1974-ben végeztem vegyészként, addigra már Széken, Magyarszováton és Gyimesben gyűjtöttem. 1973-ban voltam üzemi gyakorlaton Péten, de meglógtam gyűjteni az egyházaskozári és mekényesi csángókhoz. Ott voltam majdnem három hetet, aztán visszamentem Pétre. Megrázó élmény volt, s eldöntöttem, hogy gyárba biztosan nem megyek dolgozni. Viszont kiderült, hogy a Néprajzi Múzeumban éppen vegyész-restaurátort keresnek. Édesapámnak Ifj. Kodolányi János (akkor a Néprajzi Múzeum igazgatóhelyettese) a barátja volt, akinek írt is egy levelet, aminek hatására augusztus elsején munkába is állhattam. A Múzeumban akkor egy nagy néprajzos generáció dolgozott, köztük Kresz Mária és Fél Edit. A munkám mellett sokat tudtam olvasni. Meghallgattam a Lajtha-gyűjtést, fényképeket is ott láttam először a széki gyűjtésről. Ez a másfél év nagyon sokat jelentett nekem. Aztán odaköltözött a Múzeumi Restaurátor- és Módszertani Központ, aminek az igazgatója Éri Péter apja volt (Éri Péter a Muzsikás együttes egyik alapítója), és ő átcsábított engem abba az intézménybe. 1979 novemberéig ott dolgoztam. Szakmailag szép távlatot jelentett volna, hogyha erre tettem volna rá az életemet. Éri István nagyon féltett engem, és mondta, soha többet nem kapok munkát, ha most elmegyek. Ennek ellenére elmentem, és nyolc évig szabadúszó voltam, ami nekem nagyon megtérült.
– Melyek voltak az első régizenei műhelyeid?
– A legelső a Bakfark Bálint Lanttrió és a Kecskés együttes volt, L. Kecskés András vezetésével 1979-től. Már ebben az évben felvettünk egy lemezt, ami csak két év múlva jelent meg Music in the Renaissance Transylvania címmel (Zene a reneszánsz kori Erdélyben, 1981). Eredetileg nem magyaroknak szánták, ahogy a Hungarian Folk Music című kiadványt se (1964), ami végül sikerlemez lett itthon is. Erre hivatkozva már fel tudtam lépni a hanglemezklubokban erdélyi zenével, Balassival, Pálóczi Horváth Ádámmal és így tovább. Akkor nagyon nagy volt az érdeklődés erre, s ez stabil pénzt jelentett minden hónapban.
A Bakfark Bálint Lanttrió és Kobzos Kiss Tamás. Magyar Nemzeti Múzeum, 1977 január
(Szabó István archívumából és engedélyével)
L. Kecskés András együttesében voltaképp én egy „lyukat” töltöttem be, mert ők inkább lantosok voltak, én meg énekeltem, kobzoltam, hegedőn (fidulán) játszottam. A gitárt én is szerettem volna idővel lantra cserélni, hiszen kiváló lantosok vettek ott engem körül, például Szabó István és Sárközy Gergely. Ők a példaképeim lettek sok tekintetben. Később nekem is lett lantom…
Velük leginkább a közös nevezőnk Balassi költészete volt, és egyre-másra kerültek elő a Balassi-versekhez illő dallamok. Tinódit is énekeltem, lassan megismertem a 16. századi protestáns szerzőket. Én ezt nagyon élveztem, s időm is volt akkoriban ezzel foglalkozni, mert ehhez a munkához irodalmi és történelmi háttértudás kell. Nagy segítségemre volt Nemeskürty István, aki tényleg szívvel-lélekkel adta át a tudományt. Most is nagy szükség lenne olyan lánglelkű előadókra, mint ő volt. Amikor először megkerestem telefonon, beült egy taxiba, eljött hozzám és három órán keresztül beszélt nekem a 16. századról. Meghatározó élmény volt.
A Kecskés együttessel a trubadúrlemezünk is felkérésre született (Gaucelm Faidit: Songs, 1986). Ehhez a feladathoz nagyon fontos volt, hogy ismerjem a népzenét, s a régi adatközlőket, többek között Simon Ferenc Józsefnét, Máris Gyuri bácsit, vagy Széken a fantasztikus énekeseket, vagy Zerkula Jánost. E tudás nélkül nem tudtam volna megoldani a régizenei feladatokat se. Aki nem ismeri a népzenét, teljesen másképp értelmezi a kottát, mert egy merev struktúrába akarja begyömöszölni az összes versszakot, holott ez régen nem így volt, hanem elvárták az énekestől, hogy alkalmazkodjon. Ez az alapja az énekmondásnak. Ahogy megismertem az eredeti paraszti énekeseket, mindjárt arra gondoltam: nagyon jó út az ő szabad éneklésük ahhoz, hogy életet leheljünk a régi szövegekbe.
Széken például maguk elé tettek egy Petőfi-verset, és az általuk ismert dallamokra énekelték. Ezt magam is kipróbáltam. Egy felejthetetlen gyűjtésem során Magyarszováton, 1974 nyarán, egy keresztelőben az asszonyok egy általam soha nem hallott dalt énekeltek:
Ha kimosom zsebkendőmet, zsebkendőmet fehérre,
Nem is adom akármilyen, akármilyen legénynek.
Mosd ki, anyám, fehér legyen, fehér legyen, mint a hó!
Elmúlt tőlem a jó világ, elmúlt tőlem minden jó,
Folyik már az a nagy véres háború.Jól datálható, hogy az első világháborúról szól. Én azután ezt ráhúztam Petőfi Föl a szent háborúra! című versére (1849):
Itt a próba, az utolsó, az utolsó nagy próba.
Jön az orosz, itt is van már, itt is van már valóba’… 1981-től a Clemencic Consortnak is tagja lettem Bécsben (nemzetközi régizenei együttes René Clemencic, 1928–2022 vezetésével), 1982-től pedig Michel (Miquèu) Montanaróval (okszitán zenész és zeneszerző) kezdtem el dolgozni Kalendárium Duó néven. Beindultak a külföldi utak, és ez tényleg életem legszebb időszaka volt. Michellel közös mániánk, hogy az emberek a zene és a szeretet hatalma által meg tudják egymást érteni. És nyilvánvaló, hogy a zenével szeretetet közvetítünk. Így tudnám röviden elmondani azt, amiben mind a ketten hittünk és hiszünk, és hinni fogunk, amíg élünk.
– Hogyan kezdtél tanítani?
– 1986-tól véget ért a boldog, szabadúszó korszak, mert Béres János rábeszélt, hogy tanítsak kobozt a III. kerületi Zeneiskola Népzenei Tagozatán. Nehezen álltam rá, mert a szabadságomat fontosabbnak gondoltam, de akkorra összegyűltek bennem a dolgok, s úgy éreztem, át kell adni valamilyen formában. Ez be is igazolódott, mert az első évek tényleg nagyon jó tanítványokkal teltek. Névadóm, Buda Ferenc apám tanítványa volt, nekem pedig az ő fia, Buda Ádám lett egyik első tanítványom. Ekkor járt hozzám Csörsz Rumen István, aztán Sudár Balázs, aki kiváló turkológus lett, Dénes Zoltán operatőr, Nyitrai Péter, akinek török népzenei együttese van. 1991-től én lehettem a függetlenné vált Óbudai Népzenei Iskola első igazgatója.
Az Óbudai Népzenei Iskola koboz tanszaka egy csoportos órán (ujgur vendégek, Nyitrai Péter, Pálfai Márton, Sudár Balázs, Sudár Gergely, Szilágyi Dániel, 1989 k.)
Fotó: ismeretlen - közlés: Dúdulj verset - Kobzos Kiss Tamás emlékezete c. könyv
Magyar Hangszermíves Céh, 2018
– Milyen új zenei területeken kísérleteztél az 1980-as években?
– 1991-ben, amikor Michellel nagyjából véget ért az együttműködésünk, találkoztam egy isztambuli zenésszel, Erdal Şalikoğluval, aki orvosként érkezett egy továbbképzésre Magyarországra, s el is indult a közös zenei utunk. Attól kezdve intenzíven tanultam a török népzenét (együtt az óbudai tanítványokkal), elkezdtem fordítani a szúfi bektaşi énekeket, amely dalokhoz szorosan hozzátartozik a hosszúnyakú saz vagy bağlama nevű hangszer.
A bektaşi szertartások sokáig titokban folytak, s a janicsároknak és többek között Gül Babának is ez volt a vallása. A szertartást náluk nem pap vezeti, hanem egy énekmondó, aki felidézi a régi énekeket. Yunus Emre hétszáz évvel ezelőtt élt, és ma is éneklik a dalait. Az első közös fellépésünk Erdallal az ő dalainak az előadása volt 1992-ben a Zenetudományi Intézetben. Első lemezünk pedig 2002-ben készült Aşık Veysel énekeiből (Szívetekben őrizzetek), aki egy 20. századi vak énekmondó volt (1894–1973). Szerintem nincs olyan török, aki ne ismerné. A Yunus Emre-lemezt 2007-ben készítettük (Lásd, mit mível a szerelem), legutóbb pedig egy harmadikat (2011) Balassi és egy török kortársa, Pir Sultan Abdal énekeiből, aki szintén 16. századi „kardos” költő volt.
Erdal Şalikoğlu és Kobzos Kiss Tamás a Csíkszeredai Régizene Fesztiválon, 2007
Fotó: Ádám Gyula - közlés: Dúdulj verset - Kobzos Kiss Tamás emlékezete c. könyv
Magyar Hangszermíves Céh, 2018
Van még valami, amire nagyon büszke vagyok, és fontosnak tartom megemlíteni. Ez pedig a Szabados Györggyel (1939–2011) való együttműködésem. Először Széken találkoztunk 1976-ban, ez is jelképes. 1982-ben épp olyan énekest keresett a Szertartászene című kompozícióhoz, aki lehetőleg tud tekerőzni is. A vele való próbák a Kassák Klubban és az előadás is igazi „Szabados-egyetem” volt. Hihetetlen széles látóköre volt, s a művei nem csupán a zenéről szóltak, hanem elsősorban a filozófiáról. Sokat jártam ki hozzá Nagymarosra, ahol élt, és úgy hallgattuk, mint egy mai prófétát, egy bölcset. Látta előre a romlást, de egy pozitív jövőképet is fel tudott rajzolni. Látta, hogy a zene mint gyógyító eszköz kiút lehet a romlásból.
1985-ben Az események titkos története című, 1956-ról szóló saját művében való közreműködésem még izgalmasabb volt. Szabados írta a szabad verset, és az ő instrukciója alapján torzítottam el a szöveget úgy, hogy ne értsék a hallgatók. Szerencsénkre, aki árthatott volna akkor nekünk, nem fedezte fel a negyven perces műben, hogy ez egy értelmes szöveg.
Még egy emlékezetes közös munkánk volt. Franciaországban, a bresti színházban mutattuk be A kormányzó halála című táncjátékot, amit Nagy József állított színpadra, közösen Szabadossal. Tízen voltunk zenészek: Dresch Mihály, Grencsó István, Lőrinszky Attila, Kovács Feri, Kovács Öcsi, Benkő Robi, én voltam a narrátor szerepét játszó államminiszter. 1989 őszén volt a bemutató, épp amikor a berlini fal leomlott, ’90-ben pedig Párizsban, a Théâtre de la Ville-ben mutattuk be ötször. Ennek már magyar szövege volt, de a franciák megkapták a nyersfordítást, mert fontos volt, hogy értsék, hogy a táncjáték az akkori diktátorok bukásáról szól. Akkoriban Ceauşescu még uralta Romániát, de a többiek lassan már eltűntek. Ezt a darabot sajnos csak külföldön mutattuk be, Magyarországra nem tudtuk elhozni.
A közös munka nagyon sokat jelentett a zenészeknek. A MAKUZ (Magyar Királyi Udvari Zenekar) a Kassák Klubban is összegyűlt mindig karácsony másodnapján. Olyan közösség jött létre, amiben képzőművészek is részt vettek, és nagy reménységet tápláltunk a jövő iránt.
Szabados György, Kobzos Kiss Tamás, Grencsó István, Dresch Mihály (1980-as évek)
Fotó: ismeretlen - közlés: Dúdulj verset - Kobzos Kiss Tamás emlékezete c. könyv
Magyar Hangszermíves Céh, 2018
– A Szabados-kompozíciók arra utalnak, hogy ekkoriban erőteljes közéleti üzenete lehetett egy távoli kultúrát vagy egy régebbi kort megidéző darabnak. Valóban szelepként szolgáltak ezek a művek?
– A hetvenes-nyolcvanas évek alkalmasak voltak arra politikailag is, hogy bizonyos gondolatokat négyszáz évvel korábban élt emberek által mondjunk el. Amikor elkezdtem énekelni ezeket a régi, 16. századi verseket, volt egy kis hátsó szándékom, amiből azért nem hiányzott teljesen a politika. Meg kell ismertetni a történelmet az emberekkel, hiszen anélkül nincs remény.
Ehhez egy kis adalék. A televízióban volt egy élő műsor, ami kizárólag régi zenéből állt, szólisták és együttesek léptek föl benne. A szerkesztője, Lengyelfi Miklós jól értett a népzenéhez, rendes ember volt. Vittem egyszer neki Tinódi szövegét, hogy én ezt szeretném énekelni a műsorban: „Lészön beszédöm itten ez országról, Szitnya, Léva, Csábrág, Murány várakról.” Eddig nincs is semmi baj, de aztán:
Ti magyarok, jobb, ha mint eggyé lésztök,
Mint eddig, egymást ne úgy szeressétök,
Úgy ad Isten jó szerencsét tinéktök,
És megszabadítja idegen néptől földetök. Hát itt megakadt a tű a lemezen, és azt mondta: „Ne haragudj, Tamás, nagyon jó, de nem lehetne valami más Tinóditól, a Sokféle részegös, vagy valami ilyesmi?” Erre azt válaszoltam, hogy „Miklós, nem lehet sajnos, mert én nem tudom ezt megtanulni pár nap alatt.” Becsületére váljék, hogy beengedte a műsorba…
– Volt-e lehetőségetek eljutni ilyen műsorokkal a határon túli magyarokhoz?
– A Felvidékre a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején nagyon sokat jártunk át, mert a Csemadoknak (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, a felvidéki magyarság legnagyobb taglétszámú kulturális szervezete) volt annyi pénze, hogy útiköltséget, szállást fizessen. Erdélyben is felléphettünk, néha kicsit nehezebben.
Csíkszereda nagyon fontos hely az életemben. 1983-ban ismerkedtem meg a Barozda együttessel, akikkel 1980-ban kezdődött a Csíkszeredai Régizene Fesztivál. Hasonló régizenei találkozót mi Esztergomban szerveztünk 1979-től Históriás Napok néven, ami fontos fóruma lett a műfajnak, jelentős felvidéki közönséggel. Csíkszeredában 1986-ig tudták megrendezni a fesztivált, mert utána betiltották, de ’91-ben újraindulhatott. 1992-től minden esztendőben ott voltam és vittem az énekmondó barátaimat: Eberhard Kummert, René Zossót, Michelt, Erdalt, sőt a Clemencic Consortot is. Érdekes, hogy az embernek 800 kilométert kell keletre vagy nyugatra utaznia ahhoz, hogy megértésék azt a zenét, amit játszik.
Hét hangszeremet, sőt a török hangszert is nyugodtan tudtam használni a régi európai zenében. Soha nem találkoztam olyan emberrel, aki azt kérdezte volna: milyen alapon használok én egy magyar(–román) hangszert, mint a koboz?
– A török kultúra mélyebb megismerése végigkísérte a pályádat.
– A török zenéhez való affinitásom a kamaszkorba vezet vissza. Amikor rádiót csináltam, tekergetve mindig egy érdekes zenét hallottam, egy érdekes hangszert. Csak jóval később jöttem rá, hogy épp a bağlamának a hangja volt az. Amikor Bécsben török zenét kellett játszanunk Kecskés Andrással, számos hanglemezt szereztem be az ottani boltokból. Aşık Veysel hangját is egy ilyen lemezről hallottam először. Sorban vettem a lemezeket, Bartók anatóliai gyűjtésével is elég intenzíven foglalkoztam, gyűltek nálam a különböző kották és szövegek.
Érdekes, hogy a török szimpátiám még korábban kezdődött. Apám mesélte, hogy amikor elolvastam az Egri csillagokat, Jumurdzsákot játszottam és bekötöttem a szemem. De tudjuk Balassiról is, hogy nagyon elmélyült a török kultúrában, nemcsak a poézisban, hanem a filozófiában is, miközben karddal a kezében harcolt ellenük Magyarországon, de nem a kultúrájuk ellen.
A Megkopott harangszó (1456–1956) c. lemez alkotói, 2006
(Tolcsvay Béla, Kis Gergely Márton, Kobzos Kiss Tamás
és a Misztrál együttes - Heinczinger Miklós, Hoppál Mihály Hunor,
Tóbisz Tinelli Tamás, Török Máté)
Fotó: Szeidl Mariann
– Mi a véleményed: kihez szólnak ma az énekmondók? Egyáltalán műfaj-e ez, vagy inkább előadásmód, műfajoktól függetlenül?
– Ha nem érezném úgy, hogy át tudjuk adni ezeket az énekeket, rég abbahagytam volna, bár azzal nem igazán foglalkoztam, hogy ez kit érdekel ma. Nyilvánvaló, hogy a megszerzett tudást át kell adni, s voltak tanítványaim az Óbudai Népzenei Iskolában és a Zeneakadémián is, akik ezt folytatni fogják.
Az énekmondást sok darabból szedtem össze. Ez egy eltűnt műfaj, az utolsó képviselői a históriások voltak, de a mai ember ilyennel már nem találkozott. Saját praxisomban találkozott a keleti és a nyugati hagyomány, a törököktől és a román balladaénekesektől is sokat tanultam.
Azt hiszem, a mi nemzedékünknek a legnagyobb érdeme az, hogy kíváncsiak voltunk. Valami kényszerített bennünket. Ez most, az internet korában egészen másképp alakul. A kíváncsiság kezd megszűnni, mert a felhőben tároljuk a dolgokat, és nem itt (a fejére, majd a szívére mutat). Én a tárgyi restaurálást a zenék restaurálására cseréltem. A zenében bátor voltam, és bátrak voltunk. Nem kötött bennünket olyan sok minden, mint egy tanult zenészt. S úgy éreztük: ha jót teszünk a nemzetünkkel, akkor arra az Úristen is rábólint.
József Attila azt írja, hogy hörpints „valódi világot, habzó éggel a tetején” (Ars poetica). Mi a valódi? Már nem tudjuk. De úgy gondolom, jogunk van ahhoz, hogy föltámasszunk valamit. Monteverdiék is jogot formáltak arra, hogy feltámasszák az ókori énekmondást. Váltig hitték, hogy amit ők csinálnak, az úgy volt az ókorban is – ebből lett az opera. Az énekmondó abban hisz, hogy a népe jövője rá van bízva, s ha ő nem teszi a dolgát, akkor valami örökre elvész.
Kobzos Kiss Tamás, 2015 (© fotó: Török Máté)
A háttérben Haris László fotóművész.
(Az Énekmondó című dokumentumfilmben hallható interjú alapján a szerkesztett változatot Csörsz Rumen István és Török Máté adja közre 2023 márciusában)
#énekmondó #verséneklő #Kobzos #KobzosKissTamás #népneze #régizene #ÓbudaiNépzeneiIskola #ONI #Kecskésegyüttes #BakfarkBálintLanttrió #SebőFerenc #MiquèuMontanaro #SzabadosGyörgy #ErdalŞalikoğlu #beszélgetés #hivatás #tapasztalat #versénekmondó #CsörszRumenIstván #TörökMáté
Comments