Kiss Ferenc

„Amíg dolgozni tudok, írni, zenélni, komponálni, kertészkedni és unokázni, addig érdemes élni.”

Kiss Ferenc, 2022 (© fotó: Török Máté)

Kiss Ferenc Makovecz Imre-díjas hangépítész, népzenész, a Vízöntő és a Kolinda együttes egykori tagja, az Etnofon kiadó, a Héttorony Fesztivál és az Etnofon Zenei Társulás alapítója és megálmodója, az 1992-es Sevillai Magyar Pavilon programzenéjének alkotója.

Török Máté: - Sebő Feri mondta, amikor beszélgettem vele, hogy a verséneklés hagyománya nem szűnt meg évszázadokkal ezelőtt, mert a népdalokkal, népzenével átöröklődött a XX-XXI. századba. Te, mint népzenész miként gondolkozol erről? Szerinted versének a népdal?

Kiss Ferenc: - Feltétlenül az. Jó példa erre az a gyimesi keserves, amit a Vízöntővel fel is vettünk az 1970-es években, s aminek két sora: „úgy fekszem a bánat alatt, mint más a jó cserge alatt”. Ez nyilvánvalóan költészet. Persze a folklórban ezek a szövegek variálódtak, akár a dallam. Azt, hogy Sebő Feri állítása helytálló-e, azt nem tudjuk igazából sem cáfolni, sem bizonyítani, de ha a XIX. századból kiemelünk két költőt, Petőfi Sándort és Arany Jánost, akkor szoros összefüggést találunk a vers és dallam kapcsolatára, pedig egyes zenetörténészek szerint már ketté vált akkorra a vers és a zene. T. M.: - A nemrégen megjelent könyvedet, a Kötelékeket olvasva lettem figyelmes arra, hogy első gyermekéveidet főleg a nagyszüleidnél töltötted, s ott is nevelkedtél 6 éves korodig. Ennek mi volt az oka?

K.F.: - A fő oka az volt, hogy a nagyszüleimnél jobb körülmények voltak, mint a nem messze élő szüleimnél, Debrecenben. Az anyai nagyapám, akiknél laktunk, nyelvész professzor volt, aki az egyetem mellett egy hatalmas szolgálati lakásban lakott. Nagymamám háztartásbeli volt, így ő állandóan tudott velünk foglalkozni. Édesanyám dolgozott, apám pedig megfigyelés alatt állt az 1956-ban vállalt dolgaiért. 1965-ig nem kapott emiatt állást se, így egzisztenciálisan nagyon nehéz helyzetbe kerültek a szüleim. Bartha János irodalomtörténész volt az, aki ebben az időszakában átsegítette munkával feketén apámat. Ezt meg is írtam a könyvemben. Mindezek mellett mi a testvéremmel nagyon szerettünk a nagyszüleinknél lakni, s mikor elsős lettem, s összeköltöztem a szüleimmel, nem is volt olyan könnyű.

T.M.: - Édesanyád mivel foglalkozott? K.F.: - Könyvtáros volt a Debreceni Egyetem könyvtárában, majd mikor Pestre költöztünk 1965-ben, az MTA könyvtárába került.

T.M.: - Debrecen után Budapest következett. Hogy élted meg a változást?

K.F.: - 1965 őszén már Budapesten, az Áldás utcában kezdtem az iskolát, a Rózsadombon. Akkoriban még nem volt olyan felkapott hely, mint manapság. Akkor parcellázták fel az állami kézben lévő telkeket, s tömbházakat építettek rájuk. Az egyik ilyen tömbházban vettek hitelre lakást a szüleim, amit aztán évtizedekig fizettek. Én nem szerettem annyira ott élni, s tizennyolc évesen el is mentem otthonról.

T.M.: - Édesapád, Kiss Ferenc, elismert irodalomtörténész volt, aki számos helyen megfordult irodalmi körökben, író és költő barátai voltak. Több helyen megírtad, hogy nem mindig jöttetek ki jól egymással, de hogy látod most, így évtizedek távlatából, segítette a pályádat az atyai örökség?

K.F.: - Mindenképpen segítette, ez egyértelmű. Az, hogy egy kamasz nem szereti azt a fajta fegyelmet, amit egy paraszt származású, tudóssá váló atya elvár tőle, természetes. De az a közeg, amiben általa mozoghattam, élhettem, hallgathattam, figyelhettem, az pótolhatatlan és meghatározó az életemben és mindig hálás leszek érte.

A kapcsolatom teljesen megváltozott vele, amikor a fél oldala lebénult egy agyvérzés miatt, és se írni, se olvasni, se beszélni nem tudott. A gondviselője lettem… Halála után én szerkesztettem össze a naplóját.

T.M.: - Elkezdted az egyetemen a néprajz szakot, de végül nem fejezted be. Megbántad?

K.F.: - Nem bánom, bár nem tartom elfecsérelt időnek az egyetemi éveket, de abban az időben már a zene és az utazás kitöltötte az életemet. A néprajz előtt elsőre orosz szakra felvételiztem, mert elég jól ment az orosz. Egy kárpátaljai nyaralás során, az érettségi előtt el is jutottam egy orosz családhoz nyelvet tanulni Moszkvába másfél hónapra. Nem volt könnyű, de a nyelvet elég jól megtanultam.

T.M.: - A családodban nem volt muzsikus, te mégis ezen az úton indultál el, s a hegedű után számos hangszeren megtanultál játszani. K.F.: - Nem volt zenész a családban, bár apámnak volt egy hegedűje, amit kamaszkorában kapott, s autodidakta módon megtanult rajta néhány dalt, nótát játszani a helybeli cigányok segítségével. Ezzel a tudományával nagy sikereket ért el a különböző társaságokban, katonaságban. És az is elmondható, hogy édesanyám és apám is énekelt a Debreceni Egyetem Csenki Kórusában. Az anyai nagyapám is hegedült valamilyen szinten.

T.M.: - Mit szóltak ahhoz, amikor már látszott, hogy muzsikus leszel?

K.F.: - Igazság szerint nem nagyon örültek a szüleim, mikor kezdett komolyra fordulni a Vízöntőben való muzsikálásom, amit ugye a Kolinda, majd ismét a Vízöntő követett.

Vízöntő az Egyetemi Színpadon, még Orfeós egyeningben, 1973.

Fent: Kiss Feri, Zsigmondi Ági, Panyiga Lent: Dabasi Péter, Lantos Iván.

(Közlés Kiss Ferenc engedélyével - fotó: „Mucuska”)

T.M.: - Te is, mint megannyi sorstársad a beat-zenével kezdtél ismerkedni a gimnáziumban. Zenekart is alapítottál akkoriban?

K.F.: - 1968-1972 között jártam a Rákóczi Gimnáziumba, s akkoriban már hozzá lehetett jutni jugoszláv kiadású Beatles, Rolling Stones, Zeppelin lemezekhez, s itthon meg nagyon népszerű lett az Illés, a Metró és az Omega - a fiatalság táborokba oszlott, s én leginkább az Illés-táborhoz tartoztam. Persze én is szerettem volna egy beat-zenekart alapítani, de nehezen találtam társakat, mert akinek volt hangszere és „cucca” (Szerk.: erősítő, hangfal), mert jómódú családból származott, az nem tudott játszani, aki meg tudott, annak nem volt igazán elektromos felszerelése. Ennek ellenére azért tettem kísérleteket… Otthon azt mondtam hegedűórára megyek, de igazából a hegedűt gitárra cserélve beat-próbákra jártam gimnáziumi haverokkal. Mikor ez kiderült, akkor mondta apám azt a számomra meghatározó intelmet, amit a mai napig magamban őrzök: „Fiam, tőlem ránk is gyújthatod a házat, csak ne hazudj!”

T.M.: - Érettségi után kezdtél jobban a népzene felé fordulni. Milyen hatások értek akkoriban?

K.F.: - Autodidakta módon addigra már játszottam a hegedű mellett gitáron, citerán, furulyán (blockflötén). A rádiókból magnóra felvettem a népzenei adásokat, s sokat hallgattam őket. Halmos Béla sógora segítségével hozzájutottam a Lajtha-féle gyűjtéshez is, s abból is nagyon sokat tanultam. Szóba került az is, hogy a Sebő-együttesbe játsszak, de végül a saját hibámból fakadóan ez nem történt meg. Viszont azt tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni, s egy ismerős révén a Bihari Együttes zenekarába, a Vízöntőbe kerültem 1973-ban.

T.M.: - Volt klikkesedés a népzenészek, a verséneklők, vagy a polbeatet játszó muzsikusok között akkoriban?

K.F.: - Forrongás volt, de ellenségeskedés nem. A mi generációnk nézte egymást, hallgatta a másikat, eljártunk egymás koncertjeire. Még ha néha meg is mosolyogtuk a másikat, vagy ők minket, volt valamiféle összetartozás közöttünk. Köszönhető részben azoknak a közös szellemi ősöknek, Nagy Lászlónak, Csoóri Sándornak, Tímár Sándornak, Novák Tatának, akiket mindannyian tiszteltünk, függetlenül attól, hogy ki melyik szekértáborba tartozott. Ma másként érzékelem ezt. Azt látom, hogy az úgynevezett folkloristák és a világzene képviselői ugyan néha fuzionálnak, de még olyat nem láttam, hogy elment az egyik a másik koncertjére, vagy leült vele, táncházon kívül valahol beszélgetni. Ma jobban érzem a klikkesedést.

A mi korunkban is volt persze különbözőség. Az autentikus népzenét játszók nem nagyon szerettek bennünket, mert mi sokszor feldolgoztuk a népdalokat, s nem hangról hangra játszottuk a felgyűjtött dallamokat.

A különböző műfajban éneklők között elvi, ideológiai alapon meghatározható különbözőségek voltak. A polbeat a KISZ (Szerk.: Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség) kedvelt műfaja volt, s a daléneklőket össze is gyűjtötte ez a mozgalom. A „városi dalosok” gyűjtőhelye a Váza-klub volt, a legnagyobb fórumuk pedig a székesfehérvári Fiatal Dalosok Országos Találkozója, az FDT, 25 éven keresztül. Az ideológia társulás szerette volna, ha minden szabad gondolkodású dalos ide tartozik, s még a verséneklőket is próbálták rávenni a politizáló hangnemre, de ez nem igazán sikerült. Mi ettől hosszú ideig távol tartottuk magunkat.

T.M.: - A Vízöntővel a Bihari Együttesnél ti feldolgozásokat is játszottatok. A különböző táncegyüttesekben volt kérdés, hogy szabad-e ilyet? Illetve volt probléma abból a táncosok között, amikor mindenki számára elérhetővé vált a táncház?

K.F.: - Maga az autentikusság kérdése a tánc műfajában vetődött fel először. Négy nagy együttes járt össze először a táncházakba, az Építők Vadrózsák, a Bihari, a Bartók és a Vasas. Egy idő után felvetődött a kérdés, hogy a nagy nyilvánosság számára is megnyissák-e a táncházat. Sebő Feri és a Bartók táncegyüttes azt vállalta föl, hogy a nagyközönség előtt is kitárják a táncház kapuit. Ez egy remek gondolat volt. Jómagam is biztos, hogy pártoltam volna, ha ott vagyok a legelső alkalommal. A különböző együtteseknél felvetődött, hogy mennyire kell autentikusan leutánozni a felgyűjtött táncokat. A Bartók Táncegyüttes az autentikus irányt képviselte, de a Bihari, Novák Tatával az élén sokszor stilizált formában jelenítette meg a táncokat a színpadon. 1972-ben döntötte el a Bihari vezetése, hogy olyan zenekarra van szükségük, aki tud autentikus népzenét és feldolgozást is játszani. Így került oda a Vízöntő. Ez a munka folyamatos tanulást jelentett mindannyiunk számára, jó iskola volt.

Vízöntő táncház a Rátkai Klubban, 1973. Kiss Feri és Panyiga

(Közlés Kiss Ferenc engedélyével - fotó: Hornyai Sándor)

T.M.: - Említed a könyvedben, hogy az általatok képviselt népzene-feldolgozási zenei irány megelőzte korát. Ezt Dabasi Péter is többször nyilatkozta a Kolinda kapcsán. De nem vitatható talán az a tény, hogy ez is kellett ahhoz, hogy a magyar népzenének akadémiai szintű oktatása legyen. A verséneklés oktatásának lehetőségéről szerinted érdemes beszélni?

K.F.: - Az, hogy a népzene kivívta ezt a lehetőséget, 20 éves küzdelem eredménye. Egy bizonyos színvonalat el kellett érni a népzene oktatásában ahhoz, hogy felsőfokú képzése lehessen. A verséneklés esetében ez azért bonyolult, ha egyáltalában szükséges, mert annyira sokszínű, hogy nagyon nehéz lenne ezt valami egységes formában oktathatóvá tenni. Az emberek nyilván meglennének hozzá, de azt hiszem, hogy egy ideig ez várat még magára. Alapfokon most is lenne tanulnivaló. Fontos lenne az elődök eredményeinek legalább minimális szintű megismerése, de nyilvánvalóan gyakorlati, oktatási kurzusokat is lehetne szervezni, ahol irodalmi-zenei ismereteket kellene tanítani, többek között verstant, ritmikát, vers és zene összefüggéseit, a hangszer használat lehetőségeit, hangszerelést, szólamvezetést, zeneszerzést. Ehhez persze meg kellene szűrni egy tananyagot, hogy kinek a dalait, melyik megzenésítéseket választjuk ki példaértékűnek, vagy megtanulandónak. Már ez is felvet egy nagy kérdést, mert egy verset számtalan formában meg lehet zenésíteni.

T.M.: - Erre példának felhozható talán József Attila Tudod, hogy nincs bocsánat című verse, amit Radványi Balázs (Kaláka) teljesen máshogy értelmezett zeneileg, mint te.

K.F.: - A legtöbb esetben, amikor én verset zenésítettem meg, az koreográfusi hatásra történt, így az én esetemben a funkció döntötte el az értelmezését ennek a költeménynek is. Annak idején Zsuráfszky Zoltán keresett meg azzal, hogy piszkosul szeretné eltáncolni ezt a József Attila verset. Hozzá, az ő dinamizmusához igazítottam a zenei értelmezést.

T.M.: - Szerinted kanonizálható egy-egy megzenésítés? Van esélye egy dalnak ahhoz, hogy a jövőben is ismerjék?

K.F.: - Ha valaki kellő szakértelemmel rászánna időt, energiát, pénzt arra, hogy megcsináljon egy válogatást, legyen ez kottás füzet vagy hanglemez, vagy mind a kettő egyszerre, akkor feltehető, hogy azok, amik abban megjelennek, kanonizálódhatnak. Hiszem egyébként, hogy erre szükség is lenne, de sajnos nagy igényt mégse látok rá, mert ma mindenki úgy próbálkozik saját zenét írni, hogy nem ismeri az előzményeket és nem is érdeklik a korábbi eredmények. Még sok esetben a Zeneakadémiáról kikerülő, nagyon képzett népzenészek sem ismerik az elődeiket.

A Klasszikus Vízöntő

(Közlés Kiss Ferenc engedélyével - fotó: Baricz Katalin)

T.M.: - A Vízöntővel rengeteget jártatok országon belül és kívül, számos felvétel őrzi ezt a korszakotokat. Az Etnofon Kiadó megalapításának ötlete hogyan jött?

K.F.: - A kiadói mintát a külföldi útjainkon gyűjtöttem be. Számtalan olyan ismerősöm volt, akár etnomuzikológus, akár zenész, aki saját költségén felvételeket készített, de sem tapasztalata, sem ismerettsége nem volt ahhoz, hogy ezeket megjelentesse, forgalmazza. Én erőt éreztem magamban ahhoz, hogy ezt kipróbáljam. A rendszerváltozás erre lehetőséget is adott, s viszonylag hamar belevágtunk az Etnofon kiadóba Zakariás Istvánnal, aki korábban a Hungaroton hangmérnöke volt. Saját kézzel építettünk stúdiót, saját pénzből vettünk felszerelést, s mind a ketten beletettük minden pénzünket. Emlékszem, hogy én a ’92-es Sevillai Pavilon programzenéjének komponálásáért kapott teljes honoráriumomat beletettem a cégalapításba. S bár abban az időben több stúdió is megépült, s több zenei műfajnak meglettek a bejáratott helyei, a népzenének és a komolyzenének a Hungaroton megszűnése után nem volt olyan bázisa, ahol rögzíthetett volna. Ezt az űrt pótoltuk néhány évig, amíg nem jött a Fonó. Nagyon jó lemezek születtek. Kiadóként támogattam számos fiatal, tehetséges ember lemezét és sok gyűjtésnek a megjelenését is segítettük. Összesen 80-100 lemez jelent meg az Etnofon égisze alatt, amire büszke vagyok.

T.M.: - Az életművedet nézve a legtöbb időt a Vízöntő együttessel zenéltél együtt, de a Kolindában való tagságod is fontos helyet kapott az életrajzi könyvedben, a Kötelékekben. Annyira, hogy az első kötet borítóján egy olyan kép szerepel, amin a Kolindával futtok egy mezőn. Miért ezt a fotót választottad?

K.F.: - Abban a képben van egy idillikus, korra jellemző, naiv összekapaszkodás, ami a legjobban fejezi ki azt az őslendületet és összetartozást, ami közöttünk, különböző formációkban együtt zenélő muzsikusok között volt. Mert bár szanaszét szóródtunk a világban, valahol mégis egy család vagyunk.

Kiss Ferenc Kötelékek című könyvének borítója

A képen a Kolinda 1975-ben

(Kiss Feri, Dabasi Péter, Zsigmondi Ági, Lantos Iván - fotó: Eifert János)

T.M.: - A Kolinda és később a Gépfolklór muzsikusainak egy része a Vízöntőben muzsikált korábban. A Kolindát ki alapította?

K.F.: - A Kolindát én, Szabó Andris és Kamondy Ági alapítottuk azután, hogy a Vízöntőből kiszálltunk. A klasszikus Kolinda csak később, 1974-ben állt össze Dabasi Péterrel, Lantos Ivánnal és Zsigmondi Ágival. Az első Kolinda lemez párizsi felvétele után, 1976 januárjában jöttem el, mert rájöttem, hogy más irányba szeretnék továbbmenni. Ezek után lettem újra a Vízöntő tagja. Annak ellenére, hogy ez az idő alig volt több egy évnél, mégis meghatározó volt mind a Vízöntő, mind a Kolinda vagy a Gépfolkór formációk tagjainak.

T.M.: - A beszélgetés elején beszéltél édesapád betegségéről, de arról még nem, hogy pár éve volt egy olyan műtéted, ami miatt már nem fogsz tudni énekelni. Hogy dolgoztad ezt fel magadban?

K.F.: - Szájfenék daganattal műtöttek öt éve, amit sajnos csak úgy lehetett eltávolítani, hogy énekelni már nem fogok tudni. De hál' Istennek az ízlelőbimbók nem sérültek, így az ételek, italok ízét érezhetem. Nem volt könnyű időszak, de túléltem.

Mivel minden dalom, szövegem az én sorsomról, bűneimről, életemről szól, azt gondoltam, hogy nem lesznek már olyan hitelesek, ha nem én éneklem azokat. De hál' Istennek Novák Péterben megtaláltam a „magyar hangomat”, és Etnofon Zenei Társulás néven állunk színpadra mostanában. Nem világzenét játszunk, hanem azonosság-zenét. És mivel sok rokonságot érzek Péterrel, ő az, aki bele tud helyezkedni a dalaimba, s úgy énekli el, mintha én tenném. Egyébként ebből a szempontból van hasonlóság a verséneklés előadásában is: ha József Attilát énekelsz, kicsit József Attila kell, hogy legyél.

Elég sok energiát igényelt és sok gyakorlást az is a műtét után, hogy egyáltalán a hangszer újra úgy szólaljon meg a kezemben, ahogy én szeretném.

T.M.: - Két lányt neveltetek fel a pároddal, Rékát és Annát. A közösségi médiában többször látok olyan bejegyzéseket, ahol az unokáddal játszol. Boldog nagypapa vagy?

K.F.: - A felépülésemhez nagyban hozzájárult a második unokám, Zselyke megszületése, aki pont aznap került ki a kórházból, amikor én is hazamehettem a műtét után. Ő és én köztem valami olyan lelki kapocs van, ami rengeteg erőt ad a túléléshez.

T.M.: - A Héttorony Fesztivál a te nevedhez köthető, s a mai napig megszervezitek évről évre. Hogyan jött az ötlet és a név? Hogy alakult a fesztivál sorsa?

K.F.: - A fesztivál alapvetően az Etnofon kiadó 8-10 évében megjelent előadókat szerette volna élőben is bemutatni. Az első Héttorony Fesztivál 2002-ben került megrendezésre a Vasas Együttes klubjában Budapesten, a Kőfaragó utcában. A nevet és a logót Makovecz Imrétől kölcsönöztem, akit korunk egyik legnagyobb alkotójának tartok. A Makovecz által tervezett 1992-es Sevillai Magyar Pavilon logóját és nevét kértem el tőle, aki áldását is adta rá. A Héttoronyról bővebben Ipolyi Arnold: Magyar mythologia című könyvében olvashatunk, de József Attila: Karóval jöttél… című versében is benne van. A következő évben is sikerült megrendezni a fesztivált, de aztán anyagi okok miatt néhány évig nem. 2011 őszén, Makovecz Imre halála után újra szóba került a fesztivál ötlete, s Horváth Lacival, a Fonó igazgatójával újra belevágtunk a megszervezésébe. Laci ötlete nyomán annyiban változott az eredeti koncepció, hogy a koncertek helyszínei Makovecz-épületek lettek szerte a világban. A fesztivált manapság több helyszínen és több határontúli területen is rendezzük.

T.M.: - Mennyire fontos az éltedben az írás? A dalaid szövegét a legtöbb esetben magad írod. Mondhatjuk, hogy a saját verseidet zenésíted meg?

K.F.: - Az önkifejezési szándék a fontos az írásban. Én a saját szövegeimet inkább dalszövegnek nevezném, amelyek dallamhoz tapadnak, kapcsolódnak. És akárhogy is, amíg dolgozni tudok, írni, zenélni, komponálni, kertészkedni és unokázni, addig érdemes élni.

Kiss Ferenc, 2022 (© fotó: Török Máté)

T.M.: - Köszönöm a beszélgetést!

(A beszélgetés ideje: Budapest, 2022. január 11. Köszönöm a szöveg lektorálását Kiss Ferencnek)

#népzenész #KissFerenc #Vízöntő #Kolinda #Etnofon #hivatás #tapasztalat #versénekmondó #TörökMáté