Fenyvesi Béla

"Olyan színes a világ, hogy elfér benne mindenki!"

Fenyvesi Béla (Szélkiáltó), 2021 (© fotó: Török Máté)

Fenyvesi Béla zenész, dalszerző, tanár, informatikus, a Magyar Örökség-díjas pécsi Szélkiáltó együttes tagja, Dombóvár város díszpolgára.

Török Máté: - Elmondható, hogy nagyon szövegcentrikus a zenétek. Volt olyan, hogy előbb született meg egy dal, s aztán kerestetek rá verset a Szélkiáltóban?

Fenyvesi Béla: - Mindig a szöveg a fontos. Szinte soha nem volt olyan, hogy dalhoz kerestünk verset. Olyan előfordult, hogy egy régi zenei téma passzolt egy olyan vershez, aminek a megzenésítésére megbízást kaptunk, s nem magunk választottuk, de ilyenkor is alaposan át kellett gyúrni a dallamot a szöveggel, hogy a végeredmény jó legyen.

T.M.: - Az ország különböző pontjaiból származtok. Te Kiskunhalason születtél, Dombóváron nőttél fel. Lakner Tamás Kőszeg környékéről jött, Keresztény Béla Mosonmagyaróváron született és nevelkedett, de ha jól tudom Rozs Tamás pécsi. Különös együtt állás kellett a találkozáshoz és ahhoz, hogy itt együtt is tudjatok maradni.

F.B.: - Igen, ez nagyon érdekes. Talán azért alakult így, mert nagyon jó közösség volt a Tanárképző Főiskola kollégiumában, ahol együtt laktunk, s aminek Gergely János volt akkor az igazgatója, s aki egy igazi közösségteremtő ember volt. Ő tartotta a hátát, ha valami olyan történt a kollégiumban, ami nem volt „szabályos”. (Például, ha valakinél vendég éjszakázott.) Ez a hozzáállása, és az, hogy felnőtteknek tekintette a kollégistákat, mindenképp segítette az ott lakókat abban, hogy szaktól függetlenül egy közösséggé kovácsolódjanak.

T.M.: - Kérlek mesélj egy kicsit a dombóvári gyerekkorodról? Hogyan indult el a zenei pályád? Milyen hangszerrel kezdtél? Milyen családban nevelkedtél?

F.B.: - A családunkban nem volt zenész. Azt tudom, hogy a nagyanyámnak jó hangja volt és mindhárom testvéremmel együtt jó hallással és szép énekhanggal születtünk, ha mondhatok ilyet. Volt, hogy mind a négyen egy kórusban énekeltünk. Bennem annyira erős volt a vágy az éneklésre, hogy már általános iskola előtt is dalokat írtam szöveggel együtt, amiket a földműves nagyapám többször el is énekeltetett velem, majd 7 éves koromban tőle kaptam az első gitáromat. Ezek után, látva, hogy ennyire érdekel a zene, zenei általános iskolába küldtek felvételizni, ahova fel is vettek. Szerencse, hogy pár évvel korábban Dombóváron is indult zenei általános iskola Kodály Zoltán védnöksége alatt. Ott kezdtem el zongorázni, fuvolázni, s persze ott volt a gitár is, amit nagyapámtól kaptam. A gitár tanulás egyébként nagyon nehezen ment, s a gimnáziumig nem is nagyon vettem elő. Ma sem tudok rajta profi módon játszani, de a gimnáziumban azért (a lányok nagyon menőnek találták) meg kellett rajta tanulni valamennyire. Nyolc éves koromban elég jó zongoristának indultam, de sajnos hat év után abbahagytam, amit azóta is bánok. Később azért folytattam a főiskolán a zongora és a fuvola tanulmányaimat is, s a gimnázium idején már folyamatosan írtam a dalokat versekre.

T.M.: - Versekre? Már nem saját szövegre?

F.B.: - Igen, versekre. Valami miatt ez volt a levegőben akkor. Engem teljesen elbűvölt, amikor először hallottam a Sebő-Halmos duót két gitárral énekelni a tévében, s az is, amikor Cseh Tamás egy nagy stúdióban énekelt egyedül egyszál gitárral. Tudtam, hogy nekem is ezzel kell foglalkoznom.

Fenyvesi Béla (Szélkiáltó), 2021 (© fotó: Török Máté)

T.M.: - A szüleid és a testvéreid mivel foglalkoztak, foglalkoznak? F.B.: - Édesapám szobafestő-mázoló, anyukám pedig dajka volt egy bölcsődében. A nagyobbik öcsém géplakatos, a húgom ápolónőnek tanult, legkisebbik öcsém pedig tanár lett, miután a harmincas éveiben eldöntötte, hogy leérettségizik, s főiskolára megy. Több diplomája lett, s hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozik.

T.M.: - Te hogyan választottad rögtön gimnázium után a főiskolát és Pécset?

F.B.: - A gimnáziumban fizikai tagozatra jártam, s eredetileg csillagász szerettem volna lenni, de aztán rájöttem, hogy nem vagyok annyira kitartó és tehetséges a fizikában és a matematikában. Eldöntöttem, hogy magyar-ének szakra felvételizek, amiből aztán ének-népművelés szak lett, mert gyakorlatilag „beköltöztem” a Dombóvári Művelődési Házba a gimnáziumi éveim alatt, ahol minden szabadidőmet eltöltöttem, s megszerettem az ottani légkört. Akkoriban népművelés szak csak Szombathelyen volt, így oda felvételiztem, s oda is vettek fel. A gimnázium és a felvételi után elvittek katonának. A leszerelésem utáni nyáron egyszer ültem Balatonfenyvesen a parton, s egy lánnyal kezdtem el beszélgetni, akiről kiderült, hogy Pécsre megy német szakra, s mikor megtudta, hogy dombóvári vagyok, azt kérdezte, hogy miért Szombathelyre megyek népművelés szakra. Mondtam, hogy azért, mert csak ott van, mire válaszként megemlítette, hogy idéntől (1975-től) már Pécsett is van… akkor én elköszöntem tőle, elértem az esti vonatot, s eljöttem Pécsig. Másnap elmentem a főiskola tanulmányi osztályára és megkérdeztem, hogyan lehetne átjelentkezni Pécsre Szombathelyről. Sikerült. Így kerültem Pécsre ének-népművelés szakra. A gólyatáborban mindenki előadott valamit, amit tudott, s ott voltak az egy évvel korábban alakult Szélkiáltó tagjai is… Ezek után, 1975 szeptemberében kerültem be a csapatba.

T.M.: - A katonaságod után sok új dalt hoztál a Szélkiáltóba.

F.B.: - Igen. Mikor leszereltem, nagyon sok dalom volt. Egyébként sajnos háromszor is elvittek katonának. Főiskola előtt, után és még rá öt évre is. Majdnem három évet voltam összesen katona… Nem szerettem, de volt benne jó is. A gimnázium utáni 11 hónapos szolgálat alatt például egy csellistával (Lengyel Lászlóval, aki ma Kanadában él) közösen énekeltünk verseket a laktanyákban Verséneklők név alatt. A névválasztásba nem öltünk nagy energiát 😊.

Az „életművem”, ha lehet ilyet mondani, nagy részét gimnáziumban (és jóval később a szabadúszó koromban) írtam. Ezeket bevittem az együttesbe, mikor bekerültem, s akkortájt döntöttük el, hogy csak verseket fogunk énekelni.

T.M.: - Miért nem gondolkodtatok abban, hogy saját szöveget is írjatok?

F.B.: - Pont azért, mert mindegyikünk írt szövegeket, de azok iszonyú rosszak voltak. Hatalmas erő volt és van abban, ha az ember például egy József Attila verset énekel el, és azt esetleg jól is zenésíti meg. Ezt nem lehetett keverni saját szövegekkel.

T.M.: - 1978-ban, a főiskola befejezése után majdnem megszűnt a Szélkiáltó. Ez egy természetes döntés lehetett volna, hiszen a legtöbben ilyen esetben abbahagyták. Hogy érzed, mi volt a fő mozgatóereje annak, hogy ti folytattátok?

F.B.: - Arra gondoltunk, hogy ha már ennyi energiát belefektettünk az együttesbe, ne hagyjuk kárba veszni. Akkor már négy év volt a hátunk mögött, most pedig már majdnem öt évtized… Azért is hagyták abba sokan - egyébként sokan kezdtek el akkoriban verset énekelni -, mert rá kellett jönni, hogy ebbe sok munkát kell beletenni ahhoz, hogy jó legyen. A műfajnak kialakult menedzseri háttere sose volt. Ma sincs. Illetve, mint műfaj se igazán van definiálva. Volt, aki városi népzenének hívta.

T.M.: - Tamás (szerk.: Lakner Tamás) említette egy korábbi beszélgetésben, hogy volt egészséges versengés a pécsi felsőoktatási intézményekben szerveződő verséneklő együttesek között. Rajtatok kívül nem folytatta tovább az együtt zenélést sem a Marcipán, sem az Ergo, akik a „versenytársak” voltak a főiskolai éveitek alatt. A későbbiekben ti éreztetek versengést a Kalákával? F.B.: - Nem. A versénekes együtteseknél nem úgy működik ez a dolog, mint a rockzenében. Persze az nem kérdés, hogy a Kalákának – Budapestiek lévén – sokkal több lehetősége volt.

T.M.: - A menedzsmentről említetted, hogy nem igazán létezik ebben a műfajban, s mindenki maga csinálja. Ennek ellenére volt olyan időszak a Szélkiáltó életében, amikor volt koncertszervezőtök? F.B..: - Igen. A főiskoláról volt egy srác (Németh Béla), aki néhány évig segítette a koncertszervezést, s elég jól is csinálta. Nagyon sok bulink volt akkoriban, de egy idő után, mikor oly módon próbált beleszólni az együttes életébe, amit már csak a profik viselnek el, elváltak útjaink.

Később még próbálkoztunk szervező-irodákkal együttműködni, de alapvetően nem tudtak hova tenni minket, s a műfajt, amit képviselünk. Sokszor hallottuk tőlük pl., hogy nem „rádióbarát” a muzsikánk, ezért nehéz eladni.

S ma sem nagyon hallok a rádióban énekelt verset. Esetleg éjfél előtt a Kossuth Rádióban néhány dalt.

Fenyvesi Béla (Szélkiáltó), 2021 - Barbakán bástya, Pécs(© fotó: Török Máté)

Szélkiáltó, 1984. - Barbakán bástya, Pécs

forrás: Szélkiáltó archívum ( (©fotó: Tám László)

A fényképet Fenyvesi Béla engedélyével közöljük!

T.M.: - Mesélted, hogy amikor először szerepeltetek ti is a tévében, mennyire kiütközött, hogy a „vidék” mennyire mellőzött a médiában. Hogy történt ez?

F.B.: - Igen. Nekünk nem igazán volt lehetőségünk a tévében, rádióban szerepelni, hanglemezt készíteni mindaddig, amíg nem nyertük meg a Ki mit tud?-ot. Még előtte történt az az eset, hogy életünkben először behívtak minket játszani egy dalt a tévébe Budapestre a Szabadság térre s mikor megkérdeztük, hogy tudnának-e legalább útiköltséget fizetni (mert tiszteletdíjat azóta is csak a legritkább esetben fizetnek), azt se tudták, hogy mire gondolunk pontosan (nekik konkrétan a villamosjegy ugrott be), s egymásnak adták a telefont. Fel se merült senkiben az, hogy Pécsről Budapestre kellett utaznunk, mert addig mindig budapestiek mentek be a stúdióba.

T.M.: - A pályátok elején próbálkoztatok a polbeat műfajával is. Ráadásul az 1984-es Békedal fesztiválon első helyezést kapott az általad szerzett dal. Mennyire vettetek részt az aktuálpolitikában? F.B.: - Nem igazán. Eleinte énekeltünk politikai dalokat is, főleg azért, mert még nem volt elég saját számunk, viszont rengeteg olyan politikai dal volt, amit mindenki tudott a főiskolán. Ilyen volt például a Che Guevara ének, vagy az olasz partizánok dalai, vagy az amerikai protest song-ok (szerk.: társadalmi jelenségek ellen tiltakozó dalok, mint például faji megkülönböztetés, háború, globalizáció). Dinnyés József volt, aki viszonylag sok ilyen dalt lefordított és énekelt egyszál gitárral magyarul.

T.M.: - A Szélkiáltó végül nem lett főállása az együttes tagjaink, s mindenkinek volt illetve van polgári foglalkozása is. A Te életedben mi volt a párhuzamos út?

F.B.: - Igen, valóban így alakult. Egyszer, még a főiskolai éveink alatt megtörtént Budapesten, a Pinceszínházban, hogy miután játszottunk, odajött hozzánk Keleti István, a színház igazgatója s azt mondta, 24 óránk van eldönteni, hogy akarunk-e dolgozni, mint zenészek a színházában, vagy sem. Ha igent mondunk, akkor állást és fizetést kapunk a színházban, de azt is hozzátette, hogy másnap már nem érvényes az ajánlata. Ott szembesültünk azzal először, hogy ezt egyikünk sem merte meglépni.

A főiskola utáni nyáron, 1979-ben megszületett az első fiam. Így nem volt kérdés, hogy állást kell találnom. Pécsen sajnos nem volt, így Dombóvárra kerültem. A Szélkiáltó léte megkérdőjeleződött, mert Takaró Mihály Budapestre költözésével ketten maradtunk Tamással, majd ő maradt egyedül, mikor engem elvittek katonának újra. Tamással megbeszéltük, hogy ő megpróbál szervezni egy új felállást Pécsen, amibe bármikor visszamehetek ha a későbbiekben úgy alakul az életem. Ekkor jött Horváth Jocó, Rozs Tamás és Keresztény Béla az együttesbe. A ’83-as Ki mit tud?-on, amit a Szélkiáltó megnyert, így nem tudtam résztvenni… Ami szerencse is valahol, mert velem együtt már nem indulhatott volna a csapat a megengedett átlagéletkor miatt…

A megnyert Ki mit tud? után viszont azt gondoltam, hogy most van az a pillanat, amikor meg lehetne élni a zenélésből és a Szélkiáltóból, így felmondtam Dombóváron, és Pécsre költöztem. Egy évig szabadúszó voltam, de a többiek sajnos nem, és így elég nehéz lett a helyzet… Nem sikerült csak a zenéből egzisztálni, így mikor már teljesen elfogyott minden tartalék, 1984-ben állást vállaltam Pécsett a Városi Művelődési Központban, mint népművelő, s ott is dolgoztam nyugdíjazásomig. (Az évtizedek alatt az intézmény többször nevet, helyet váltott és összevonódott más intézményekkel, így a végén a Zsolnay Negyedből mentem nyugdíjba.)

T.M.: - A család hogy viselte azt, hogy sokat nem voltál otthon? F.B.: - Nehezen, de meg kellett érteniük, hogy a zenekar hozza azt a pénzt, amit el lehet költeni másra is, nem csak a rezsire és a szükségletekre. Az se titok, hogy a házasságom – jórészt emiatt – megromlott, s elváltunk a feleségemmel 1983-ban… Egy évvel később újra összeházasodtunk, mert addigra rájöttünk, hogy lehetne ezt talán máshogy is csinálni, s azóta is együtt vagyunk. Két gyermekünk és három unokánk van. A nagyobbik fiam – Kristóf – a Jyväskylä-i egyetemen tanít Finnországban, így két unokánkat (Noét és Sára Lumit) ritkábban látjuk személyesen. A jazz zenész fiam – Márton (az igazi zenész a családban) – Budapesten él a családjával, így velük és Rudolf Benedek unokánkkal egy kicsit többet tudunk találkozni, ha éppen nincs pandémia.

T.M.: - Visszatérve a zenei utadhoz. Említetted, hogy az egyik legtermékenyebb időszakod a gimnáziumi évek voltak, de gondolom utána is születtek a dalok. F.B.: - Persze.

A második legtermékenyebb időszakom az volt, amikor szabadúszó voltam. Rengeteg dalt, ötletet, dallamot jegyeztem le. Nagyon sokat számított, hogy csak ezt kellett csinálni.

Szélkiáltó, 1980 - Szentlőrinc - A képen balról jobbra: Lakner Tamás, Lajdi Tamás, Fenyvesi Béla

forrás: Szélkiáltó archívum - A fényképet Fenyvesi Béla engedélyével közöljük!

T.M.: - Bántad, hogy ennek vége lett? F.B.: - Igen, csak valahogy a biztonság fontosabb volt. Úgy éreztem, hogy a család jövője az elsődleges, és ennek alá kell vetni bizonyos szándékaimat és terveimet. Látván a nálam idősebb zenészek időskori, eléggé nyomorúságos sorsát, megerősített a döntésben. Nekik nem volt, vagy ha volt is, csak nagyon kevés nyugdíjuk. Egyébként sosem volt gond a munkámat egyeztetni az együttes koncertbeosztásával. A munkahelyem mindig elfogadta, hogy én az éves szabadságom terhére a Szélkiáltóval koncertezek, s tudták, hogy minden egyes órát bepótolok, amit esetleg koncert miatt kihagytam a munkaidőmből. Illetve a Szélkiáltó is sokat játszott ott grátisz, ahol dolgoztam.

Szélkiáltó, 1980 - Dozso Művelődési Központ, Pécs - A képen balról jobbra: Lakner Tamás, Keresztény Béla, Rozs Tamás, Fenyvesi Béla, Horváth József

forrás: Szélkiáltó archívum (fotó: Wavra Károly)

A fényképet Fenyvesi Béla engedélyével közöljük!

T.M.: - Te hogy választottad, választod a verseket, amiket megzenésítesz? Milyen szerep jut a költészetnek a mindennapjaiban.

F.B.: - Gimnáziumi éveim alatt mindig bent volt a táskámban a József Attila összes. Ma is tudom a verseket belőle. De rengeteg más verset is olvastam akkoriban. Nagy László nagy kedvencem volt. Mivel zenész is voltam, sok esetben a vers hozta magával a dallamát.

T.M.: - A népművelői státuszból hogyan lettél informatikus a munkahelyeden? F.B.: - Igazából a munkahelyemnek köszönhető, mert a Dozso Városi Művelődési Központ, akkor éppen úgy hívták, vásárolt pár számítógépet, ami aztán ott porosodott egy-két évig. Engem érdekelt a programozás, s elvégeztem egy 80 órás adatbázis programozói tanfolyamot, ami után írtam a munkahelyem részére egy gépjármű-nyilvántartó szoftvert. Ekkor lettek figyelmesek arra a feletteseim, hogy a számítógépnek értelme is van, s nem csak játszani lehet vele. Ezek után elvégeztem egy 3 éves felsőfokú programozói képzést, s így lettem okleveles informatikus, majd a felbomló népművelői státuszom informatikusra változott, s végül nyugdíjazásomig így is voltam alkalmazásban. Én nagyon szerettem ezt csinálni, s a Zsolnay Negyed rendszergazdai teendői mellett például én kezeltem a weboldalt is.

T.M.: - Milyen jövőt látsz a verséneklő műfajnak? Szerinted műfaj ez? F.B.: - Nem tudom, hogy műfaj-e, de olyan jó dolgok születnek ma a régebbi korok énekelt költészetéből, amikor még természetes volt, hogy a vers és a zene együtt működött, hogy megint fölelevenednek a középkori dalok, de úgy, hogy az a mai fülnek is élvezetes. Emellett új dalok is születnek kortárs versekre, s ilyen szempontból ez mégiscsak egy műfaj. És bízom benne, hogy mindig lesznek olyan gyerekek, akik érdeklődnek az énekelt vers iránt, s elkezdik énekelni is azokat.

Fenyvesi Béla (Szélkiáltó), 2021 - Barbakán bástya, Pécs(© fotó: Török Máté)

T.M.: - Volt benned olyan gondolat valamikor, hogy abbahagyod a zenélést? F.B.: - Nem. Sose jutott így eszembe, hogy be kéne fejezni. A Szélkiáltóval kapcsolatban már néhányszor volt erről szó. Legutóbb hét éve, amikor meghalt Keresztény Béla. Akkor sem bennünk merült fel, de sokan elkönyvelték, hogy abbahagyjuk. Ma már nincs 180 koncert egy évben, de nem is bírnánk. Örülünk az évi 30-40 előadásnak, s mindig mindent megteszünk azért, hogy azok jól sikerüljenek.

T.M.: - Van kedvenc megzenésítésed, akár tőletek, akár mástól? Van kedves versed vagy költőd?

F.B.: - Sok van. Nehéz lenne választani. Talán József Attila van az első helyen, de nagyon szeretem Radnóti, Nagy László, Bertók László vagy Ágh István költészetét, de még számos költőt mondhatnék. Megzenésítések közül is van olyan, ami valami miatt kedvesebb a többinél.

Érdekes, hogy van, amikor ugyanazon versre született megzenésítések közül egyszer az egyik, később a másik verzió tetszik jobban, s örülök annak is, ha hallok új formációkat, fiatalokat verset énekelni a rádióban, tévében, YouTube-on. Egészen más megközelítések mind, de olyan színes a világ, hogy elfér benne mindenki.

Szélkiáltó, 2008 - Regejáró Misztrál fesztivál, Nagymaros i Központ, Pécs - A képen balról jobbra: Lakner Tamás, Keresztény Béla, Fenyvesi Béla, Rozs Tamás (fotó: Kiss Péter)

T.M.: - Nagyon örültem a beszélgetésnek! Köszönöm!

(A beszélgetés ideje: 2021. június 11. / helye: Pécs / Köszönöm a szöveg lektorálását Sudár Annamáriának és Fenyvesi Bélának és az archív anyagok biztosítását Fenyvesi Bélának!)

#verséneklő #FenyvesiBéla #Szélkiáltó #hivatás #tapasztalat #versénekmondó #TörökMáté