„nem áldozzuk fel a verset a siker érdekében!”
F. Sipos Bea, 2025 (© fotó: Török Máté)
Győr Közművelődéséért és Kormos István-Díjas verséneklő, előadóművész, zeneszerző, pedagógus, a Hangraforgó együttes alapító tagja. Többek között az InternetVers Fesztivál és a Győri Könyvszalon főszervezője.
Török Máté: – Mátészalkán születtél, de már 2002 óta Győr városában élsz és alkotsz, férjeddel, Faggyas Lászlóval, Fagyival közösen. Mi előzte meg a győri éveket?
F. Sipos Bea: - Mátészalkán nőttem fel, és az ottani zeneiskolában kezdtem el hegedülni. Az első dalaimat – vagy inkább próbálkozásaimat – zongorán próbáltam kísérni, majd gimnáziumban születtek azok a dalok, amelyekkel már közönség elé is ki mertem állni.
T.M.: – Rögtön versekre próbáltál dallamokat komponálni?
S.B.: – Nem, tizenöt évesen az első dalaimhoz még én írtam a szövegeket, amikre elég lesújtó visszajelzéseket kaptam a szakmai zsűritől, amikor elmentem a székesfehérvári Fiatal Dalosok Találkozójára. Mai fejjel persze igazat adok nekik, de akkor nagyon érzékenyen érintett. Ugyanebben az időszakban azonban voltam a Sárospataki Diáktalálkozón is, ahol megismerkedtem többek között Dinnyés Jóskával, hallottam Kátai Zolit és a Kalákát is játszani. Egészen elvarázsolt ez a világ, és innentől kezdtem én is a versekkel foglalkozni.
T.M.: – Volt zenész a családodban?
S.B.: – Hivatásos zenész nem volt, de apukám is hegedült, nagynéném zenét tanított. Hétvégenként még igazi házimuzsika is volt nálunk: a hegedűtanárom, a szomszéd és apukám együtt kamarazenéltek – idővel engem is bevettek a csapatba. Sokan megfordultak a házunkban, s olyan is volt, amikor Béres Feri bácsi együtt énekelt apámmal, az első zeneszerzői instrukciókat Selmeczi Györgytől kaptam. Nagy hatással voltak rám ezek az alkalmak. Amikor pedig a nővérem gitározni kezdett, hamar elirigyeltem tőle: rájöttem, hogy ezzel a hangszerrel könnyebb dalokat írni és magamat kísérni – nemsokára már saját gitárra gyűjtöttem.
T.M.: – Magadtól tanultál rajta játszani?
S.B.: – Mátészalkán nem volt gitároktatás, kottát olvasni tudtam, s a gimiben láttam egy felhívást, hogy Velencén, a tó mellett lesz egy klasszikus gitár tábor. Elég bátor voltam ahhoz, hogy jelentkezzek, noha nem tanultam klasszikus technikát. Elmentem a város könyv és zeneműboltjába, ahol egyetlen klasszikus gitár kotta volt. Azt meg is vettem, majd felkészültem belőle, amennyire tudtam, és elmentem a táborba. Igazán ott ijedtem csak meg, amikor a nyitó este mindenkinek be kellett mutatni a tudományát, és láttam, milyen darabokat játszanak az „igazi”, zeneiskolás gitárosok. Nagyon nagy élmény volt az az öt nap, rengeteget lehetett tanulni a tanároktól és egymástól is. Emlékszem, a tábor vendége volt Szokolay Sándor zeneszerző is. Néhány, zeneszerzéssel kapcsolatos instrukcióját ma is szem előtt tartom. A tábor vezetője, Adrovicz István felajánlotta, hogy járhatok hozzá gitárórára, így egy darabig havi rendszerességgel beutaztam a debreceni konziba. Kaptam egy hónapra való házi feladatot, plusz nagyon sok hasznos technikai és zenei instrukciót. Ez meghatározó volt a tudásomban.
T.M.: – Szólistaként vagy együttesben való muzsikusként gondoltál a jövődre?
S.B.: – Dalosként, verséneklőként nagyon sokáig szólista voltam, majd jött egy rövid időszak, amikor másik két lánnyal együttest alapítottunk, Kaláris néven. Évekkel később pedig Mátészalkán volt egy kis csapat, a BB Country együttes – tiszta örömzene. Ebben hegedültem. Nagyon szeretek csapatban zenélni, mindig is nagy örömet szerzett, ha alkalmam adódott kisebb-nagyobb, akár alkalmi muzsikálásban részt venni. Egyszer Debrecenben az egyetem parkjában zeneszóra lettem figyelmes: egy német utcazenész srác muzsikált. Sok hangszere volt, klassz dalokat játszott – németül nem tudtam, csak a zene közös nyelvét beszéltük, de néhány napra beszálltam az utcazenébe. A legmaradandóbb azonban a Kaláris volt – ez énekelt versekről szólt, és a saját szerzeményeinket adtuk elő.
T.M.: – Úgy hallottam, hogy a megalakulásotok egy igazán érdekes történet.
S.B.: – Igen, leginkább a Kalákának volt köszönhető. 1987-ben Kaláka tábort hirdettek Bükkszentlélekre, amire természetesen jelentkeztem. A „gyülekezőn” azzal szembesültem, hogy mindössze hárman érkeztünk a táborba: Tohai Andreával és Gulyás Ágnessel együtt. A Kaláka ettől függetlenül megtartotta nekünk a tábort – rengeteget tanultam akkor, ott, a verséneklésről, hangszerelésről, költőkről, előadásról. Ebből a tábori barátságból alakult meg kicsit később a Kaláris együttes egy harmadik lánnyal, Németh Margittal (Margóval) kiegészülve.
T.M.: – Már a táborban jött az együttesalapítás ötlete?
S.B.: – A tábor végét a diósgyőri Kaláka Folkfesztivál jelentette, s Dani (Szerk.: Gryllus Dániel) kitalálta, hogy mutassuk meg, mivel foglalkoztunk a táborban, így már ott előadtunk egy dalt közösen a Kalákával. Olyan jó volt a közös zenélés, nem akartuk abbahagyni, bár külön városban éltünk. Ősszel folytattuk tehát, de a munka komolyra januárban fordult, amikor már Kaláris együttesként beneveztünk az 1988-as Ki Mit Tud?-ra.
Kaláris, 1988 (fotó: Hangraforgó archívum)
T.M.: – Hogy tudott működni egy együttes, amiben ennyire távol voltak egymástól a tagok földrajzilag?
S.B.: – Annak ellenére, hogy táv-zenekarként Kecskemét és Debrecen között ingáztunk, és sokszor csak magnófelvételek segítségével próbáltunk, tele voltunk lelkesedéssel. Jöttek az első fellépések, az első sikerek. Később Margót a csellónál Kulcsár Erika váltotta. Egy zsűritag a Kaláka-hangzás legmagasabb szintű követőinek nevezett minket akkoriban. Részt vettünk a Ki Mit Tud?-selejtezőkön, a Fiatal Dalosok Találkozóján ’89-ben megnyertük a dalnokversenyt. Voltak koncertjeink, saját Kaláris klubunk is, és Nagy Attila színművész verses lemezén három dallal is szerepeltünk. Végül 1989 augusztusában útjaink szétváltak.
T.M.: – Te a Kaláris próbákra legtöbsször Debrecenből jártál. Milyen szakon végeztél ott?
S.B.: – Magyar-népművelés szakon diplomáztam, majd Mátészalkán tanítottam magyart a 138. sz. Ipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézetben (ma: Mátészalkai SZC Déri Miksa Technikum, Szakképző Iskola)
T.M.: – Mennyi ideig tanítottál ott?
S.B.: – Nyolc évet, 1994-től 2002-ig. Ami viszont a tanításnál meghatározóbb volt: Szalkán nagyon jó irodalmi-szellemi közeg volt. Megalakult a Művészetbarát Egyesület, verses-zenés estek voltak, kiállítások, beszélgetések. Pénzes Ottó volt a lelke – mint ahogy ma is – a művészetbarát társaságnak. Mindig tele volt ötletekkel, energiával, igazi lokálpatrióta, aki az egész környezetét áthatotta a szellemiségével.
Sipos Bea, 1998 (fotó: Bócsi Krisztián - közlés F. Sipos Bea engedélyével)
T.M.: – Ebben az időszakban férjhez mentél és két gyermek édesanyja lettél.
S.B.: – Igen, de sajnos a házasságunk zátonyra futott, és elváltak útjaink. Érdekes, hogy akkoriban teljesen elhallgatott bennem a zene. De egy nap postai levelezőlap érkezett Radványi Balázstól (Szerk.: Kaláka tagja), amelyen arról érdeklődött, hogy mi van velem, mert rég hallott felőlem. Bevallom, elszégyelltem magam, s nagyon hálás vagyok azért, hogy Balázs megírta ezt a lapot és feladta – sorsfordító jelentőségű volt. Előszedtem újra a gitárt...
T.M.: – Hogyan tértél vissza a színpadra?
S.B.: – 1998-ban – Radványi Balázs patronálásával – összeszedegettük a dalaim javát, és Szúnyoghegedű címmel meg is jelent. Néhány dalban a Kaláka-tagok is segítették a hangzást, nagyon büszke voltam rá. Ugyanebben az évben Mátészalkán pár diákkal együttest alakítottam (IpariSokk), s elmentünk velük a gödöllői Országos Dalostalálkozóra, ahol nemcsak a fiatalok szerepeltek, hanem szólistaként is énekeltem.
Sipos Bea a Kaláka vendégeként, Mátészalkán, 2001-ben (fotó: Hangraforgó archívum)
T.M.: – A mi ismeretségünk is oda és akkorra köthető, mert abban az évben már mi is muzsikáltunk a dalostalálkozón a Misztrállal, de az elmondható, hogy ott nem a verséneklés volt a domináns műfaj, hanem inkább a saját szövegű dalok előadása.
S.B.: – Bizony nem. Sőt, a két irány között volt is némi feszültség. A zsűri döntései a legtöbbször a dalosok, azaz a saját szöveget előadók felé hajlottak pozitívabban, mert sokkal jobban szerették a poénos, közéleti témájú szövegeket. A zsűriben olykor volt változás, de a legtöbbször Berki Tamás jazz-énekes, Papp Márió költő és Viktor Máté zeneszerző hármasa értékelt.
T.M.: – Az első alkalom, amikor az egykori Fehérvári Dalostalálkozó új helyszíne Gödöllő lett, 1998-ban volt, s a szervezői csapatban volt a férjed, Fagyi is. Ott ismerkedtetek meg?
S.B.: – Nem, mi már jó régről, Székesfehérvárról ismertük egymást, de a kapcsolatunk ott kezdődött. Néhány év múlva úgy döntöttünk, összeházasodunk, s el kellett dönteni, hogy a közös életünket hol szeretnénk folytatni. A választás Győrre esett, ahol Fagyi élt.
Az első közös előadás Fagyival, Gödöllői Dalostalálkozó, 1999. (fotó: Hangraforgó archívum)
T.M.: – Mikor költöztél Győrbe? Mennyire volt nehéz megszokni az új környezetet?
S.B.: – 2002-ben költöztünk ide, s mint minden változás, ez is nehéz volt. A gyerekeknek új iskolát kellett keresni, magamnak új állást. Egy rövid ideig itt is tanítottam, de aztán megszületett közös lányunk, Csenge. A GYES (Szerk.: gyermekgondozást segítő ellátás) után a Harmónia Zenesuliban gitárt tanítottam, ahonnan végül el kellett jönnöm, mert hiányzott a zeneművészeti végzettségem, bár az ének szakot elvégeztem már korábban. Októberben maradtam munka nélkül, ilyenkor a pedagógus álláshelyeket már mind betöltik, úgyhogy fel kellett találnunk magunkat. Ebben az időben nagyon sokat zenéltünk: dalokat írtunk, felvételeket készítettünk, mindenféle felkérést elvállaltunk, ami tovább bővítette a repertoárt, és kidolgoztuk az ovisoknak szóló tematikus műsorainkat. Majd 2012-ben kulturális szervezőként állást kaptam a könyvtárban, ahol a mai napig dolgozom.
T.M.: – Milyen pozícióba kerültél a könyvtárba?
S.B.: – Dr. Horváth Sándor Domonkos, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér igazgatója talált meg és vett fel, s egy-két hónapnyi félállásos munkaviszony után bedobott a mélyvízbe, s át kellett vennem a Győri Könyvszalon szervezését. Ez azóta is az év legnagyobb szervezési munkája, de emellett természetesen sok egyéb más rendezvény is hozzám tartozik.
T.M.: – Korábban említetted, hogy a Kaláka nagy hatással volt rád, s akkoriban kezdtél el versekre dallamokat írni. A saját szövegeket teljesen elhagytad?
S.B.: – Igen, és nem csupán az egykori zsűri szigorú kritikája miatt. Tényleg nem vagyok szövegírói tehetség. A Kaláka zeneileg volt nagyon meghatározó, aki pedig nagyon sok költőre, főleg kortárs költőre és versre felhívta a figyelmemet, az Jóska volt (Szerk.: Dinnyés József).
T.M.: – Kortárs költők közül kinek a verseivel foglalkoztál eleinte?
S.B.: – Buda Ferenc, Bella István, Gál Sándor, Kalász László, Ratkó József verseivel foglalkoztam többet. Nagy élmények fűznek Nyíregyházához is, ahol el-eljártam a Hangsúly című folyóirat klubestjeire. Izgalmas, haladó szellemi közeg volt ez akkoriban, Ratkó József, Görömbei András, Nagy András László és Antall István vezetésével.
F. Sipos Bea, Buda Ferenc és Faggyas László a Buda Ferenc alkotótáborban, Gerjen, 2016
(fotó: Bogdán Krisztina - közlés F. Sipos Bea engedélyével))
T.M.: – Ezeket a klubesteket hogyan képzelhetjük el? Hogy kerültél oda?
S.B.: – A nővérem Nyíregyházára járt főiskolára, így a társaságában több programon is megfordultam. A Hangsúly nem nyomtatott orgánum volt, hanem hangos irodalmi és művészeti folyóirat. Kéthavonta, a nyíregyházi Váci Mihály Megyei és Városi Művelődési Központ kamaratermében rendezték a programot, mely egyben közönség előtti rádiófelvétel is volt. Itt olvasta fel többek között Ratkó József készülő drámáját, a Segítsd a királyt! részletekben. De sok fiatal költő, író is bemutatkozott itt. Csupa olyan név, akikről a suliban nem is hallottunk. [A HANGSÚLY, hangos irodalmi és művészeti folyóirat 1983. november 14-én, élő rádiófelvétellel kezdte munkáját. Azzal a nem titkolt szándékkal szerveződött, hogy egy valamikor nyomtatott folyóirat magja legyen. Szerkesztői (ANTALL ISTVÁN újságíró, GÖRÖMBEI ANDRÁS irodalomtörténész, NAGY ANDRÁS LÁSZLÓ színházi rendező és RATKÓ JÓZSEF költő) bizonyítani kívánták, hogy van Szabolcsban, Szatmárban, Beregben annyi szellemi erő, amely éltetni tud egy ilyen folyóiratot, megfelelő színvonalon nyújthat szellemi táplálékot a szerveződő közönségnek, s fóruma lehet az itt élő, s az innen elszármazott alkotó értelmiségieknek. Forrás: https://mzsk.hu/hangsuly/]
T.M.: – Dinnyés Jóska a legtöbb dalos rendezvény előadója, vendége volt, többszáz kortárs vers megzenésítője és hírvivője, ahogy említetted. Mennyire voltatok jóban?
S.B.: – Nagyon jó volt a kapcsolatunk. Óriási misszionárius volt, aki sokat tett a versekért és a magyar kortárs irodalomért. Számtalan helyre ment el játszani és terjeszteni a verset, komolyan vette a hivatását. Felkarolta a fiatalokat is, figyelte, egyengette az útjukat, tanácsokat adott, szemléletet formált. Próbálta összefogni a műfajt, összekapcsolni az elszakadt országrészek magyarságát. A Tíz falu – egy templom elnevezésű kezdeményezéseként például összehívott a Kárpát-medence különböző területéről énekmondókat, s a bakonyszentlászlói templomban, egy koncerten léptette fel őket. Kárpátalját a Credo képviselte, a Kor-Zár a Felvidéket, az A Prima Vista a Délvidéket, Márk Attila Erdélyt, és voltunk az anyaországból is páran.
T.M.: – Milyen jó lenne arról is beszélgetni Jóskával, hogy ő milyen definíciót adna ma az énekmondó kifejezésre, de sajnos ezt már nem tehetjük meg, mert 2021. március 15-én meghalt. Milyen szimbolikus a dátum, s mennyire illik az életművéhez. De annak mindenképp örülhetünk, hogy ma is vagyunk jónéhányan, akiknek fontos a verséneklés, az énekmondás. Szombathelyen a dalostalálkozókkal párhuzamosan működött évente a Magyar Énekmondók Találkozója, amit Joós Tamás szervezett. Miben különbözött a két találkozó?
S.B.: – A dalostalálkozókon kevésbé jelentek meg a kobzos énekmondók, de a szombathelyin meghatározó volt Kátai Zoli, Fábri Géza, Keresztes Nagy Árpád vagy Róka Szabolcs jelenléte.
T.M.: – Hogy látod az utánpótlás kérdését ma? Vannak, lesznek énekmondók, verséneklők a jövőben?
S.B.: – Nem vagyok túl optimista ebben a kérdésben. Bár nagy divattá vált a verssel való foglalkozás, sok esetben ezek a feldolgozások sokkal inkább az előadóról szólnak, a verset csak szövegnek használják, néha még a költő nevét is elfelejtik odaírni…
Az a zenei világ, amit mi képviselünk a Hangraforgóval, a fiatalok számára nehezebben fogyasztható, talán túl egyszerű, túl akusztikus, nem túl pörgős, nem elég trendi. Szóval nem áldozzuk fel a verset a siker érdekében. Elsősorban a vershez keressük a zenét, s nem fordítva. Énekeljük a költők gondolatait tudásunk, hitünk szerint, s bár mi állunk a színpadon, valahogyan mégsem a saját személyünk, hanem a közvetítői szerep a fontosabb. (Bár nyilván örülünk a tetszésnek, az ismertségnek, jólesik a pozitív visszajelzés.) Így tőlünk – és a hozzánk hasonló énekmondóktól – nem kapják meg a fiatalok azt a siker-receptet, ami a médiában látott előadók sajátja. Csak az elkötelezettek, a mindenre elszántak maradnak meg ezen a pályán, belőlük pedig egyre kevesebb van.
T.M.: – Mégis kitartotok, és az üzenet fontosságát számos fórumon próbáltátok és próbáljátok a mai napig a Hangraforgóval megmutatni, amiben ti ketten, házastársként és alkotótársként vagytok jelen. A dalos, verséneklő és énekmondói közösségépítésben élen jártatok az elmúlt 20 évben. Mennyire mosódik össze a szakmai és a magánélet?
S.B.: – Nehéz különválasztani őket egymástól, mert a mindennapjaink része a muzsikálás, együtt élünk, együtt zenélünk, együtt alkotunk, együtt álmodunk, s közösen valósítjuk meg azokat. S amennyire előny ez az életünkben, annyira jelentett hátrányt, nehézséget is – biztos, hogy megsínylette ezt az összemosódást a gyerekekkel töltött idő, mi például nem tudtuk váltani egymást – egyszerre voltunk távol, sokszor akkor is teljesíteni kellett egy-egy felkérést, ha otthon beteg volt a gyerek…
T.M.: – 2003 óta léteztek mint Hangraforgó, több, mint egy tucat verslemezt készítettetek, s számos kezdeményezést indítottatok el közösen. Ezek között az InternetVers Fesztivál az elsők között volt. Mi volt a fő gondolat?
S.B.: – A korábbi találkozók sajnos, megszűntek, azokon a fórumokon már nem tudott összetalálkozni a szakma, ezért is álmodtuk meg a fesztivált. A fő gondolat az volt, hogy kortárs költőket kapcsoljunk össze kortárs megzenésítőkkel, s ehhez egy internetes felületet hoztunk létre. A jelentkezők megzenésítésre szánt szövegeket küldtek, amelyekből a zenészek szabadon válogathattak. Az elkészült dalok hangfelvételét is beküldték a fesztivál internetes felületére, először itt lehetett meghallgatni. Nagyon izgalmas volt, minden nap lestük a „postát”. Volt szakmai zsűrizés is – mind a verseket, mind a dalokat illetően. Ezek után egy háromnapos találkozón bemutattuk egymásnak az elkészült műveket, a költők jelenlétében. Mindig szemmel tartottuk a nagy klasszikusok kerek születésnapját, mindig volt egy-egy kortárs évfordulós költő vendégünk, volt kiállítás, városnézés, verskocsma, és természetesen közösségépítés. Nagyszerű találkozásokat, nagyszerű pillanatokat éltünk meg. A külön specialitása az volt a fesztiválnak, hogy vándorolt: Győrön kívül Mátészalka, Paks, Budapest (IX. kerület) és Gyomaendrőd fogadta be a találkozót. Hét után kinőtte magát a rendezvény – nagyon sok volt a költő, a zenész jelentkező (a legutolsó évben már 213 költő, illetve versíró pályázott), többeket kellett „kizsűrizni”, s már nem volt fenntartható sértődések nélkül, és az az igazság, el is fáradtunk, így nem folytattuk tovább.
T.M.: – Rengeteg energiát, időt, munkát tettetek ebbe bele. Vissza is kaptatok valamit?
S.B.: – Igen, sokat adott a fesztivál, sok-sok építő és baráti kapcsolatot, sok szép pillanatot. Jó volt látni, hogy az InternetVers Fesztiválon összefűződött költő-zenész kapcsolatok tovább éltek – néhány esetben közös lemezek is születtek. Egy évben egy ausztrál kislány küldött dalt, amelyet levetítettünk a találkozón. Vagy büki gyerekek énekeltek Kányádi Sándor bácsinak. Felejthetetlen költővendégei voltak a fesztiváloknak, mint például Buda Ferenc, Gál Sándor, Kiss Anna, Gergely Ágnes, Zalán Tibor. Három csoda-napot töltöttünk minden évben együtt, tele élménnyel, de ezek hátterében óriási, több hónapig tartó előkészítő munka, szervezés, levelezés állt. Ideje volt átengedni a terepet másnak.
T.M.: – Néha azt érzem, hogy a különböző közös vállalásaitok között csak szusszantok egyet, kiheveritek az előző negatív érzéseit, s valami újat álmodtok meg, ami az egész verséneklő közösséget segíti. A 2023-ban megvalósult Petőfi rendezvény és kiadvány-sorozat is ilyen volt, amire a Misztrállal minket is felkértetek muzsikálni és dalokat írni. Ez hogy alakult ki?
S.B.: – A Petőfi Emlékév egyik pályázata adott erre lehetőséget, melyen a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér is jelentősebb támogatást nyert. Az alapgondolat itt is a kortárs költészet és kortárs megzenésítők kapcsolatának szorosabbá fűzése is volt Petőfi népszerűsítése mellett. Három különböző eseményt szerveztünk: Az élő Petőfi néven tudományos konferenciát, Hangzó Petőfi - vers- és prózamondó versenyt, és a Zengő Petőfi - énekeltvers fesztivált. Mindegyikből egy-egy kiadvány is született.
T.M.: – 2011-ben tartottatok egy 12 órás Hangraforgó maratont. Ez az ötlet honnan jött? Hogyan képzeljük el ezt a napot?
S.B.: – Egyik itthoni próbánkon született meg az ötlet. Játszottuk a dalokat, és egyszer csak felvetődött bennünk a kérdés, vajon mennyi idő lenne szükséges az összes dalunkat eljátszani. Ezt követte a maraton gondolata, amelyet Dr. Horváth Sándor Domonkos, a városi könyvtár igazgatója támogatott. A költészet napját tűztük ki a koncert időpontjául, s reggel kilenctől este kilencig 12 tematikus műsorunkat játszottuk végig a győri Zichy-palotában. Egy dalt sem ismételtünk, és 5-10 perces szüneteket tartottunk mindössze. Így sem sikerült a teljes repertoárt eljátszani, a kérdés tehát költői maradt. Persze, ha a dalok felvételének idejét összeadnánk, az természetesen megmondaná az életművünk összidejét, de az úgy nem olyan izgalmas 😊.
T.M.: – Ebben a műfajban többen érezzük azt, hogy érdemes rendszeres klubesteket tartanunk. Ti is hosszú évekig szerveztetek rendszeresen Hangraforgó Klubokat. Hogy működik ez ma nálatok, Győrben?
S.B.: – Az első klub úgy indult, hogy legyen egy hely, ahova fiatalok el tudnak jönni gitározni, ahol dalokat, gitártechnikát taníthatunk nekik. Ezekre az alkalmakra néha meghívtunk egy-egy vendéget is. Öt évig működtünk így a Petőfi Sándor Művelődési Házban, ezalatt elvittük a gitárosainkat versenyekre (Kisfaludy Napok, József Attila Vers- és Prózamondó Verseny), John Lennon-emlékestet tartottunk, még utcazenéltünk is. Hiszem, hogy a fiatalsággal valahogy így lehetne megszerettetni a verséneklést is, persze sok kitartással és energiával. Amikor pár év szünet után újra elindítottuk a Hangraforgó Klubot a könyvtárban, már a mi koncertjeink köré szerveződtek a klubestek, és szinte mindig volt vendégünk – nemcsak zenészek, hanem volt köztük költő, fotográfus, bábszínész, képzőművész, néptáncos vagy épp polihisztor – ismertek és kevésbé ismertek, Győrből, Pestről vagy alkalomadtán Törökországból vagy Kanadából. A Covid után sajnos, már nem tudtunk visszazökkenni a régi kerékvágásba. Azért most sem tétlenkedünk: Vers-dal randevú néven rendezünk beszélgetős, zenélős esteket.
Híradás a Hangraforgó gitárklubról a helyi újságban, 2007. május (Hangraforgó archívum)
T.M.: – Közös lányotok, Csenge születése után hogy sikerült egyeztetni a munkahelyeket, családot, muzsikálást?
S.B.: – Nem volt könnyű, mindig azt éreztem, hogy mindenre kevés az időm, hogy nem tudok elég alapos lenni egyik szerepkörömben sem. Igyekeztem jó szülő lenni, nem tudom, sikerült-e. Az biztos, hogy Csenge elég sokat volt úton velünk…
T.M.: – Együtt voltatok Ausztráliában is?
S.B.: – Igen, nagyon nagy kaland volt. 36 előadást tartottunk ottani magyar közösségekben. Szigeti Sugár Éva nélkül, aki évekig Ausztráliában élt, nem jöhetett volna össze. Az ausztráliai magyarok akkori találkozójának apropóján mentünk, de Éva segítségével számos más helyszínre is eljutottunk.
T.M.: – Sokat játszotok óvodákban, iskolákban. Miért tartjátok ezt fontosnak?
S.B.: – Azt tapasztaljuk, hogy a gyerekeknek egyre kevésbé tanítják meg a régi magyar kultúrkincset. A jövő sorsa függ attól, hogy mit kapnak az újabb generációk az óvodában. Ezért mi rendületlenül játsszuk a magyar népdalokat, verseket. Sok óvodában pedig azért ragaszkodnak hozzánk, mert ellene megyünk annak, ami a gyerekkoncertek nagy részében divattá vált. A szabadság és interaktivitás jegyében sok koncerten annyit nyüzsögnek a gyerekek, hogy már-már nem is fontos az, ami elhangzik a színpadon. Ezzel szemben a mi ovis műsorainkon a zenélés mellett a közönséggé nevelés is zajlik. Egy gyerekkoncert akkor is működik, ha nem fordul fel minden fenekestől, nem csődül fel minden gyerek a színpadra.
Hangraforgó az Apor oviban, Győr, 2022 (fotó: Hangraforgó archívum)
T.M.: – Az elmúlt három évben minden héten új helyszínről, új dallal jelentkeztek #hetidal néven szombatonként. Milyen más terveitek vannak a közeljövőben?
S.B.: – Nagy László 100. születésnapjára emlékszik idén a verséneklő közösség, így az ő verseiből szeretnénk egy lemezt készíteni.
T.M.: – Fizikailag is készíttettek még lemezt?
S.B.: – Igen, szeretjük kézbe fogni, ha elkészül egy új anyag, bár kereslet már nem igazán van rá.
A műfajunkkal kapcsolatos szívfájdalmam, hogy túlnyomó többségben a szerző és az előadó ugyanaz (vagy a saját együtteséhez köthető), ami azt jelenti, hogy halálunk után a dalaink feledésbe merülnek, senki nem játssza már őket. Persze lehet kottákat készíteni, de egyre kevésbé tapasztalom, hogy efféle kottás füzetekre igény lenne olyan, megfelelő zenei olvasási készségekkel rendelkező műkedvelő réteg részéről, aki ezeket használná.
T.M.: – Fontosnak érzed, hogy a dalaid, dalaitok fennmaradjanak?
S.B.: – Igen, örülnék, ha fennmaradnának. Magunkat jobb zeneszerzőnek tartom, mint előadónak, a dalok, az énekelt verseink megérdemelnék a továbbélést. De mivel pocsékul intézzük a saját menedzselésünket, nem tettünk szert annyi ismertségre, amennyi a dalokat „átvinné a túlpartra”. Így jó részük elképzelhető, hogy velünk hal. Ezért is igyekszünk #hetidal formájában láthatóvá és hallhatóvá tenni, amit alkottunk.
A legközelebbi közösségépítő találkozó lehetne egy olyan fesztivál, ahol egymás dalait játsszuk… Egy nagyon jó hangulatú zenés happeningnek képzelném el 😊
T.M.: – Hogy fogalmaznád meg, kinek szóltok a megzenésítéseitekkel?
S.B.: – Annak, akit eltalálnak. Nem akarom elfogadni, hogy csak az idősebb korosztály a hallgatósága a Hangraforgónak. Bár igaz, hogy a fiatalokat nehezebben tudjuk megszólítani, mert azt a zenei nyelvet, amit szeretnek, mi nem nagyon beszéljük.
F. Sipos Bea, 2025 (© fotó: Török Máté)
T.M.: – Beszélgettünk már az utánpótlásról, de a műfaj megítéléséről kevés szó esett. Szerinted mivel lehetne nagyobb rangot adni a verséneklésnek, illetve milyen rangja van?
S.B.: – A műfaj rangja nagyon labilis. Igazából nem tartozik sem a komolyzenéhez, sem a könnyűzenéhez. Mivel iskolája se igazán van, kívülről nehezen behatárolható a minősége is. Recept sincsen, mi kell ahhoz, hogy jó énekmondóvá, verséneklővé váljon valaki. Néha elég pár akkord, ha erős a mondanivaló, ha hiteles az előadó. Sokszor azonban ennél jóval többre van szükség. Sokaktól hallottam már pejoratív megjegyzéseket a megzenésített versekről, az előadókról. Az „érfelmetsző” és a „világfájdalmat nyekergő” jelzők mellett a visszafogottak az óvatosságukról beszélnek, hogy adott esetben félnek egy-egy ismertebb verset dalként meghallgatni, nehogy csalódjanak. Költőket is ismerünk, akik nem örülnek, ha megzenésítik a verseiket, vagy legalábbis erős fenntartással fogadják.
Szerintem mindenképpen nagyfokú önkritika, önképzés, szakmai tudás és talán elsőként: alázat kellene ahhoz, hogy magunkat mint műfajt jobban el tudjuk fogadtatni. Fejlesztenünk kell a hangszer- és énektudásunkat, és a dalszerzés szakmai kérdéseiről is lehetne beszélgetni – túl lehetne lépni a csak ösztönös, a csak ötletszerű alkotáson. Fontos megmutatni, hogy nem ördögtől való elemezni a saját munkánkat, és abból tovább fejlődni. Keresnünk kell mindig az új utakat is, hogy a tizedik dal ne ugyanolyan legyen, mint az első. Egyszer valaki szakmai tanácsot kért tőlem, neki fogalmaztam meg azt, hogy lehet jó egy dal két akkorddal is, de ne azért legyen benne két akkord, mert csak ennyit tud a szerző, hanem azért, mert ennyire volt szükség.
Jó lenne egy olyan szakmai fórum, ahol ezekről a kérdésekről beszélni lehetne, esetleg továbbadni a megszerzett tudást, ismereteket.
T.M.: – A népzene oktatás intézményesítése szerinted segített a magyar népzenének és annak megítélésben?
S.B.: – Igen, mindenképp. Érzékelhető, hogy nagyon sok tehetséges és jó tudású fiatal népzenész került ki az utóbbi években a zeneakadémiáról. Nyilván nem minden a technikai tudás, de feltétlenül jó alap, jó eszközkészlet ahhoz, hogy az előadó megtalálhassa a saját hangját, kifejezésmódját.
T.M.: – Valami megfogalmazhatatlan még kell ahhoz, hogy valaki nagyot alkosson a színpadon. Mitől jó egy előadás, mitől jó egy dal?
S.B.: – Erős színpadi jelenlét, kisugárzás, hitelesség. Erő, de nem erőltetettség, természetesség, de nem flegmaság, önazonosság… Ilyennek látom mindazokat az előadókat, akikre felnézek, akiktől sokat tanultam.
T.M.: – Köszönöm a beszélgetést! További jó utat és áldott, kreatív energiát kívánok!
(A beszélgetés ideje: 2025. január 16. / helye: Győr / Köszönöm a szöveg lektorálását F. Sipos Beának és Faggyas Lászlónak!)
Comments