(1954-2020)
„Mindenkinek magának kell megteremtenie a hitelességét!”
Kátai Zoltán, 2014 (fotó: Török Máté)
Ha bárki kimondja azt a szót, hogy énekmondó, rögtön Kátai Zoltán jut eszembe. Kapcsolatunk két évtizedre nyúlik vissza, szinte a Misztrál kezdetéig. Hitelessége nem csupán az előadásra összpontosult. Dalai üzenete és élete összhangot sugárzott, hangja és egyénisége összekötő híd volt múlt és jelen között.
Török Máté: - Énekmondók, verséneklők, régi zenészek. Mindannyian máshogy hívjuk magunkat. Szerinted mi a különbség a régi zenei énekmondás és a verséneklés között?
Kátai Zoltán: - Szöveg és a vers kapcsolata különböző lehet. Ahol például közismert egyházi dallamokra íródtak a szövegek, ott érezhető, hogy nagyon jól, alaposan megszerkesztettek a dallamok. A verséneklők ugye ezt pont fordítva csinálják, hiszen a szöveghez komponálják a dallamot. És persze voltak és vannak, akik a szöveget és a dallamot is egyszemélyben írták, írják. Ezek között számos olyan is van, aminek irodalmi és/vagy zenei értéke csekély, viszont ezek közül több történelmi jelentőséggel bír.
T.M.: - Mi az, hogy énekmondó?
K.Z.: - Nem igazán tudom megfogalmazni. Ez egy nagyon régi kifejezés. Egyszer Dinnyés Jóskával hívtak minket Szegedre, s kérdezték, hogy mit írjanak rám a plakátra. Abban az időben épp Tinódit olvasgattam, s mondtam nekik, hogy írják azt, hogy énekmondó. Úgy emlékszem, hogy valamelyik 16. századi zsoltárfordításban szerepel is ez a szó: Énekmondó.
Nagy álmom – életemben már nem lesz belőle semmi -, hogy az énekmondásnak legyen egy helye. Azt gondolom, hogy a népzene, a népszokások és a tárgyi népművészet mellett helyet kaphatna ez is a Hagyományok Házában, ahol ezt a „műfajt” akár kutatni is lehetne, s a jelenleg aktív és a múltban alkotó, működő énekmondókat és elérhetőségüket is fel lehetne gyűjteni.
T.M: - Ennek az adatbázisnak egy lehetséges kiinduló pontja is lehet az a gyűjteményes válogatás, amibe most kezdtem bele Veled, s az elmúlt 60 év verséneklőit, énekmondóit keresem fel, hogy meg tudjuk mutatni, mennyien foglalkoznak ezzel, s milyen nagy életművek készülnek és készültek már el.
K.Z.: - Persze, te a verséneklőkkel együtt gondolkozol, akik szintén helyet kaphatnának ott, ha lenne rá megfelelő fogadókészség. Sajnos ezt „kiharcolni” nekem már se erőm se időm nem lesz.
Kátai Zoltán az I. Regejáró Énlaka fesztiválon, 2018 (fotó: Török Máté)
T.M: - Hogy kezdtél bele az énekmondásba? Honnan jött, hogy ezzel foglalkozzál?
K.Z.: - Azt nem mondanám, hogy egyik pillanatról a másikra jött. Szombathelyen jártam főiskolára, s tananyag volt Tinódi is. Akkortájt a KISZ Központi Bizottsági által kiírt pályázatra én Tinódival pályáztam, és második helyezett lettem. Akkor már tudtam Kobzos Kiss Tamásról, a Kecskés együttesről, Czidra Laciékról, a Camerata Hungaricáról, Benkő Dánielről. Benkőt már akkor nagyon nyomták, rengeteg Bakfark-lemezt adott ki, de Kecskéséket nem nagyon imádta az előző rendszer – finoman szólva –, ahol Kobzos Kiss Tamás is játszott még akkoriban. Tőlük sokféle régi zenét hallottam, amik nagyon megtetszettek. Kobzom már volt, a gitáromat áthangoltam lanthangolásra, és aztán a saját megzenésítések mellett egyre többet foglalkoztam a 16–17. század dalaival. Számos könyv került a látóterembe. Megkaptam ajándékba Wathay Ferenc énekeskönyvét, Balassi Bálint és Rimai János istenes énekeit. Ezeken kívül megvolt Bogáti Fazakas Miklós Magyar zsoltára, amelynek üres lapjaira a ’80-as évek elején Kobzos Kiss Tamás felírta nekem néhány figyelemre méltó kiadvány címét. Ezek között volt például a Huszár Gál-énekeskönyv.
Egy ismerős révén sikerült megszerezni a Régi magyar dallamok tára köteteit az Akadémiai Kiadó raktárából, ahol ott álltak bezúzásra várva a 16–17–18. század magyar dallamai. Ugyaninnen szereztem meg Tinódi Cronicáját is fakszimilében. Forráskeresés esetén egyébként mindig használom a fakszimile kiadásokat, mert azokat tartom a leghitelesebbeknek. Anyámtól volt református énekeskönyvem, amiben elég sok a 16. századi anyag. Ezeken kívül ott van a Régi magyar költők tára, a Hét évszázad magyar versei, vagy akár a Magyar versek könyve Horváth Jánostól. Először ott olvashattunk Szent László-éneket. Ezekből a könyvekből próbáltam a későbbiekben kronologikus, illetve egyszerzős műsorokat összeállítani.
T.M.: - Miután ezeket a műsorokat színpadra vitted, ráébredtél, hogy főleg ezt szeretnéd csinálni?
K.Z.: - Igen, nagyjából így volt. De közben azért készítettem zenét máshoz is. Például egy 16. századi alsólendvai prédikátorról készített filmhez írtam zenét, amit a Szlovén Televízió készített, vagy a nyírbátori Szárnyas Sárkány Fesztiválra állítottunk össze zenéket többedmagammal (szerk. többek között Szász Zsolt színháztörténésszel), ami alapvetően rögzített improvizáció volt. Megzenésítettem néhány verset is, például Csokonai A Reményhez című versét, s a felkérésetekre két Janus Pannonius-verset.
T.M.: - Lettek követők az elmúlt 30 évben, akik szintén a régi zenei énekmondással foglalkoznak? Vannak kortárs énekmondók?
K.Z.: - Ha lettek is követők nem miattam. Egyébként kevés van, aki igazán elhivatottam csinálja, fiatalról pedig alig tudok. Csörsz Rumen István, Buda Ádám, Róka Szabolcs jut elsőre eszembe, de őróluk is ritkán hallani. Csörsz Rumen Istvánnak ott van az irodalomtörténeti és a zenetörténeti kutatómunkája is.
Szerettem volna, hogy Budán is legyen egy régizenei fesztivál, amilyen Csíkszeredán van, ahol össze tudnánk jönni félévente néhány napra régizenészek, énekmondók. Említhetem például még Keresztes Árpádot, a Tinódi Lant-díjasokat, a Magyar Régizenei Társaság tagjait, Szedlák Jocót Nógrádban, Béke Csabát Debrecenben, Keresztes Nagy Árpádot, Herczeg Lászlót és másokat is, de egyikük se tette rá az életét teljesen az énekmondásra. Nekem ez az életem. Lanttal se nagyon foglalkoznak. Bolya Matyi vett kézbe lantot énekkísérethez, és Kónya István kísér énekeseket lanttal, de ő maga nem énekel. (Szerk. megj. 2020 őszétől megindulhatott a reneszánsz lant zeneiskolai oktatása Budapesten, Kónya István jóvoltából.)
T.M.: - Szerinted az Óbudai Népzenei Iskola felvállalhatna alapfokú énekmondó képzést?
K.Z.: - Igen, de nyilván csak kurzus szinten működhetne. Hangszert, főleg lantot és kobzot lehetne, sőt lehet is tanulni, de az a bajom, hogy a jelenlegi tanárok alapvetően a moldvai kobzos zenén nevelődtek, ami erősen romános. A magyar régi zenéhez semmi köze. A koboztechnikát meg tudják tanítani, de azt nem, hogy hogyan használják a kobzot a régi zenéhez. Ők főleg a triolás pengetést, a táncos kíséretet tudják. Alig maradt ránk kobozzal kísért énekelt moldvai anyag, és azok is nagyon silány minőségűek. A kobzok hamisak, zörögnek, az énekesek öregek, nehéz kivenni a dallamot a hangokból, mert ők nem zenészek voltak, hanem a munkájuk mellett zenéltek, a földből és az állatokból éltek. Szóval az, hogy kik tudnának oktatni, nagyon nehéz kérdés. És mivel nincs egységes megegyezés alapján született metodika arra sem, hogy hogyan használd a hangszert a régi énekek kíséretéhez, csak a képzettség szabhat határt. A koboznál nincsenek fogódzók, nem készültek hangfelvételek, nincsenek leírások, kották. Mindenki úgy kíséri az éneket, ahogy gondolja. Én például elkezdtem ujjal is pengetni a kobzot, amit másnál nem láttam. Leginkább a 18–19. századi dalokhoz használom ezt a technikát, ahol már nem is játszottak ezen a hangszeren, de még erősen élt az emlékezetben.
T.M.: - Hol helyeznéd el ezt a régizenei irányt ma a zenei palettán?
K.Z.: - Megtűrt, ámbár kissé lenézett. A komolyzenészek, a „szomorúzenészek” lenézik, mert a többség, aki ezt műveli, nem végzett zeneakadémiát, tehát azt gondolják, hogy nem lehet jó zenész. Ez nálatok, a verszenészeknél is így van.
T.M.: - Más tekintetben is megtűrtnek érzed a műfajt?
K.Z.: - Igen, sajnos vannak, akiknek nem az a céljuk, hogy az emberek élete jobb legyen, hogy szellemileg művelődjenek, gyarapodjanak, kreatívak legyenek. A kreatív ember nehezen irányítható. Márpedig a régizene, a vers, az irodalom, a zene és a dráma gondolkodásra késztet, érzelmeket generál. Ebben is van egy élethosszig tartó tanulási folyamat. Fiatal koromban ki nem állhattam például Bartókot, kirázott tőle a hideg. Most meg imádom, mert felfedeztem benne azt, amit korábban nem. Ehhez az kellett, hogy előtte más szerzőket halljak, akik könnyebben voltak számomra érthetők, s kellett az is, hogy zenetörténetet tanuljak, s a történelemhez kapcsolódó zenéket hallgassak.
Kátai Zoltán, 2014 (fotó: Török Máté)
T.M.: - Mint üzensz azoknak, akik ma énekmondók szeretnének lenni?
K.Z.: - Rohadtul legyen kitartó! Ne is fogjon hozzá, aki nem az, mert nincs semmi értelme. Minden energiáját használja fel hozzá! Tanuljon lantozni, kobzolni, gitározni. Kutassa, tanulja az énekeket, lehetőleg ne másokat másoljon, hanem keresse meg a saját hangját. Ismerje és tanulja meg Balassi Bálint, Tinódi Sebestyén, Sztárai Mihály, Bogáti Fazakas Miklós munkásságát. Tanuljon egyházi és világi zenét. Milliószor ellenőrizze le, hogy jó lesz-e egy dallam egy szöveghez. Ha rostálni kell a szöveget, mert például nagyon hosszú, akkor ötvenszer nézze át, hogy jó lesz-e megcsonkítva, érthető-e a szövegtartalom.
Fontos, hogy a 16-19. század történelmével tisztában legyen. Bele kell tudnia helyezkednie ezekbe a korokba, s az akkor élt emberek életformájába, a paraszti életbe, a városi életbe, a katonaéletbe, a főúri életbe vagy akár a jobbágyéletbe. Fontos, hogy túrja kicsit a földet, tartson valamilyen állatot, akár csak egy nyulat, de meg kell éreznie az állattal, a növényekkel szembeni felelősséget. Így lesz fogalma arról, milyen lehetett jobbágynak lenni. Lehetőleg legyen vallásos, hogy legyen fogalma az egyházi szertartásokról. Mindegy milyen egyházhoz tartozik. Meg kell érezni, hogy milyen lehetett az, ha már gyerekkorból beleívódott az emberbe az egyházi zenei és szöveg közege. Ehhez viszont el is kell járni templomba, akár olyankor is, ha nincs szertartás. A főúri életbe is bele kell „látni”. Kénytelen az ember kicsit kicsapongani, mulatozni, inni, méltó szellemi társakkal mulatni, borozni, lakomázni, tivornyázni. Tamással (szerk. Cseh Tamás) néha tivornyáztunk. Ez ahhoz kell, hogy érezd, milyen lehetett a főúri közösségi élet, amiben persze egyáltalán nem volt gyakori a tivornya.
Ezeket azért kell megélni, hogy legyen tapasztalata az énekmondónak, mit is akar ő átadni, megmutatni.
Aki ezt akarja csinálni, annak még nagyon fontos a népzene ismerete! Alapvető! Letisztult formakincs! A népzenében ott bújik a régizene, sőt néha nem is bújik. Ilyen például Kádár István 17. századi eredetű históriája. A 19. századból ott van számos népdal, ami valójában műdal. Minden dalnak van szerzője! A népzene legalább minimális ismerete elengedhetetlen.
Egyszerre persze nem lehet ennyi mindent megtanulni, megtapasztalni, de az embernek talán belefér az életébe. Ezeken kívül fontos, hogy szellemileg nyitott, érdeklődő és kreatív legyen. Ilyen énekmondónak képzelem Wathay Ferencet a börtönben, meg Tinódit is.
T.M.: - Ezt azért elég kevesen tudják ma rajtad kívül.
K.Z.: - Mert ehhez erre kell feltenni az életedet. Én megtettem. Nekem volt időm arra, hogy ezt megtanuljam, megéljem. Aki dolgozik egy munkahelyen, annak erre nincs ideje! Az nem tud reggel kiülni kényelmesen a teraszra kávézni egy órát, az nem tud hajnalokig tivornyázni, mert reggel el kell menni dolgozni. Én ilyen szempontból kivételezett helyzetben voltam és vagyok. Nekem ez volt a hivatásom. Bele tudtam tanulni, amennyire sikerült. Nem az én dolgom megítélni, hogy mennyire sikerült, ezt majd a kívülállók eldöntik. Nem az utókor.
Sokat gondolkodtam egy időben, jó régen, hogy mi az, hogy művészet, mi az énekmondás, mi az, hogy előadóművész, mi az, hogy egyéniség, mi az, hogy hivatás. Elegendő vagyok-e én ehhez? Van-e bennem annyi tehetség, kreativitás és kitartás, hogy ezt csináljam?
Ha valaminek nekiállok, akkor olyan vagyok, mint a kullancs. Andi mindig mondja is másoknak, hogy ha valamit eldöntök, akkor addig csinálom, amíg készen nincs. Itt, ebben a házban is sok mindent én csináltam egyedül. Tavaly nyáron, meg ősszel, amíg nem lettem beteg, annyit dolgoztam még, hogy kimondottan izmos voltam. Nagyon sok energiám volt. De ez mind kell ahhoz, hogy ezt hitelesen tudd csinálni. Mitől leszel hiteles? Nincsenek leírások, nincsenek fogódzók. Mindenkinek magának kell megteremtenie a hitelességét! Ezzel a műfajt is hitelesíti a jó előadó. Olyan élményt ad a hallgatóságnak, hogy az bele tudja élni magát abba, hogy most a 16–17. századba került. Az, hogy végül is mitől tudja hitelessé tenni a művészetét az ember, ahhoz hasonlítanám, aki úgy magyarázta a versmondás és a szavalat közti különbséget, hogy ahogy egy kislány énekel a szabadban, az a gyerekből jövő hiteles versmondás, éneklés, míg a szavalás egy betanult szöveg sokszor patetikus elmondása.
T.M.: - A lemezek, amiket elkészítettél eddig, mindenképp példák és fogodzók a jövő énekmondóinak, hiszen ahogy mondtad, nincsenek korabeli lejegyzések a játékmódra, s persze felvételek se maradtak.
K.Z.: - Azt nem tudom. Nem nekem készültek, s nem is hallgatom meg őket a felvétel után. Általában már a stúdióban tudom, hogyan lehetne még jobban csinálni, ha lenne rá még 1-2 hónapom, évem. De a lemezkiadás nem így működik. Most meg már nincs időm, pedig szerettem volna még…
T.M.: - Miket csinálnál még meg?
K.Z.: - Olyasmiket, amiket nem vettem még fel. Például az Esti imák, meg néhány Balassi- és Tinódi-ének, egyházi énekek. Lenne még bőven mit kiadni…
T.M.: - Mi foglalkoztat leginkább mostanában?
K.Z.: - Az élet és a halál.
T.M.: - Félsz tőle?
K.Z.: - Nem. Az bánt, hogy a szeretteimet itt kell hagyni. Jó lenne még velük lenni… Nekik milyen fájdalom lesz… ezeken gondolkodom sokat. Február 14 óta nem léptem fel, s már nem is fogok valószínűleg. Nem rajtam múlik.
Sose tartott az vissza, ha nem tudtak fizetni, de szerettek volna engem hallgatni. Persze akkor, ha előre megmondták. Elmentem, ha tudtam. De azt nehezményezem, ha olyanok nem akartak fizetni, akik megtehették volna.
Azon is gondolkodom, hogy igazából adtam-e valamit? Meg azon is, hogy másoknak nem volt olyan szerencséje, mint nekem. Nem ismerték el a művészetüket. Például Kecskés Andrásnak, Csörsz Rumen Istvánnak, vagy verséneklők közül rajtatok kívül ott van a Szélkiáltó. Tulajdonképpen a nemzet napszámosai a verséneklők és az énekmondók. Nincs olyan szervezet, ami összefogná őket, nincs mögöttük senki. Egy intézményi és anyagi háttér ezen azért tudna segíteni.
T.M.: - Mit gondolsz, ha lenne egy fővárosi színháza ennek a „műfajnak”, meg lehetne tölteni közönséggel? Minden este a költészeté lenne a főszerep, de számos színben megmutatva azt.
K.Z. - Nem tudom. Sok mindenre meg lehet tölteni egy színházat, de értékes dolgokra nehezebben vehetők rá az emberek. Össze lehetne kötni más színházi jelenléttel is. Például elő lehetne adni Balassi Szép magyar komédiáját, amihez például az Ó, nagy kerek kék ég című dalt írta.
Jó lenne, ha a régizenészek és a verséneklők jobban összekovácsolódnának. Ehhez is jó lenne egy ilyen hely. Persze a verséneklők és a régizenészek is elmehetnek más-más irányok felé is. A régizenészek az instrumentális irányba, a verséneklők akár a versmondás felé.
T.M.: - Mennyire lehet belenyúlni szerinted a korabeli dallamokba?
K.Z.: - A régi magyar dal úgy szólaljon meg, ahogy valószínűsíthetően szólt. Fontos, hogy a hallgatóság a korabeli dallam által, a korba tudja helyezni önmagát. Ha mai zenével hallja a régi szöveget, nem érzi magát ott. Így értem a régi dal hitelességét. Örülnék, ha a verséneklők közül is lennének, akik elfordulnának ebbe az irányba is. Kobzos Kiss Tamás és én is versénekléssel kezdtük, de nekem az volt a mellékszál. Mai verséneklők közül például ott van Mika (Heinczinger Miklós), aki elkezdett fidulázni, kobzolni. Nem bánnám, ha például neki is lenne egy énekmondó oldala a verséneklés mellett.
Én meg a régi zene mellett például már Cseh Tamást is éneklek kobozzal, lanttal, de ezzel nem változtatok a dalokon, csak a saját hangszeremet használom hozzájuk.
T.M.: - Aki énekmondásra, verséneklésre adja a fejét, ne akarjon népszerű lenni.
K.Z.: - Ne akarjon. Ez egyrészt adódik az oktatás hiányosságaiból. A hallgatóság is csak felnőtt fejjel hall ilyeneket. Nem tanul róla semmit az iskolában. A 16–17. századi anyag pedig nagyon alkalmas lenne a hazafias nevelésre, s a hitbéli növekedésre. Az iskolai oktatás igencsak adósa a társadalomnak! Pedig most alkalmas lehetett volna az idő, de az új NAT is milyen háborút indított…
T.M.: - Mondtad, hogy február óta nem játszottál színpadon, de mégis szól a dal. A jövő héten kezdesz bele Écsi Gyöngyivel egy új lemez felvételébe, ami itt, az otthonodban fog elkészülni. Hogyan jött ez a feladat?
K.Z. - Ő keresett meg engem. Zobor-vidéki népballadákat énekel, s én kísérem. Még nagyon régen szóba került, hogy csináljunk egy közös lemezt, aztán nem jött próbára. Nem erőltettem én sem, volt elég dolgom. Most előállt vele, s elég jó kis anyagot hozott. A feladat sokat segít az embernek abban, hogy ne a saját bajára koncentráljon. Most ezt az anyagot kéne felvenni két nap alatt… Bár ha belegondolok, akkor a Bocskai-lemezt négy óra alatt vettem fel.
T.M.: - Vannak olyan versek, amiket kiemelnél a többi közül, mert valami miatt jobban kötődsz hozzájuk?
K.Z.: - Most így hirtelen Utassy József Szélkiáltóját és Weöres Sándor Anyámnak című költeményeit mondanám, s a régi korokból Balassi Bálintól az Adj már csendességet és az Egy katonaéneket.
T.M.: - Köszönöm a beszélgetést! Isten áldjon és öleljen magához!
(A beszélgetés ideje: 2020. június 12. / helye: Táplánszentkereszt / Köszönöm a szöveg lektorálását Kovács Andreának, Juhász Kristófnak és Csörsz Rumen Istvánnak!)
--------------------
Kátai Zoltán énekmondó 2020. november 6-án, szerettei körében halt meg...
Kátai Zoltán sírja, 2021 (fotó: Török Máté)
Comments